1. félidő:
Korábban egy interjúban említetted, hogy haragszol a legtöbb fiatalabb focistára. Miért?
– Nem haragszom egyetlen fiatalra sem, azonban azt sajnálom, hogy nincs meg bennük az a futballszeretet, ami bennem megvolt annak idején. Manapság minden fiatal belövi a sérót, olyan hajat csináltatnak, mint ami Beckhamnek vagy Ronaldónak van, és ugyanolyanra tetováltatják magukat. Nyilván nekem is vannak tetkóim, de azt még 1996-ban csináltattam, és nem is azért vannak rajtam, mert mondjuk mindenképpen Ramosra akarok hasonlítani. Én imádok a mai napig focizni, megőrülök, ha sérült vagyok, és épp ezt az alázatot, eltökéltséget hiányolom a mai fiatalságból.
A "Te idődben" milyen volt fiatal játékosnak lenni? Nagyon korán betettek az MTK-ba.
– Én fiatalon azt élveztem, hogy szívathatom a játékosokat a pályán, hogy szórakozhatok velük a trükkjeimmel, majd 1993 nyarán szerződést kaptam a "nagyoktól". Az első edzésre elsőként érkeztem, majd leültem egy helyre, és nem úgy köszöntem, hogy jó napot, hanem sziasztok. Egy héttel később visszatért a rutinos Horváth Csaba, és kérdőre vont, hogy mit csinálok az ő helyén. Közölte velem, hogy gyorsan álljak fel, és menjek el onnan. Fogtam a holmimat, beültem a két legöregebb közé. Innentől kezdve elkezdtek istápolni és rájöttem, ha jól teljesítek, akkor könnyen el tudnak fogadni. Gólokat rúgtam edzőmeccseken, edzéseken, és ezt élesben is megmutattam. Ha véletlenül egy meccsen felrúgtak, akkor egyből visszaadták az illetőnek, a védelmükbe vettek.
Más volt fiatalnak lenni akkoriban, mint most. Ha édesanyád szidták, akkor azt nem vehetted bántónak, mert ezzel is csak biztattak. Mostanság, ha egy fiatalra rossz szót szólsz, akkor megsértődnek és szaladnak az edzőbácsihoz és elárulnak neki. A mai világban a fiataloknak sokkal könnyebb dolguk van, védik a lelküket foggal-körömmel.
Itt hadd jegyezzük meg, hogy a hírek szerint fiatalon Neked sem volt mindig megfelelő az edzésmunkád. Elismered, hogy így volt?
– El. Fiatalon kicsit link voltam, és volt olyan szituáció, amikor eljátszottam, hogy fáj valamim. A futás sosem volt az erősségem, olykor megengedték, hogy pihenjek. Persze tudták, hogy félig-meddig kamuzok. Viszonylag korán kiderült, hogy tehetséges vagyok, így elég volt, hogyha a meccsen jól teljesítettem. Az a játékos voltam, aki meg tudta fűszerezni a játékot a pályán, és később sem a futómennyiségem miatt adtak el...
Amikor már idősebb lettem, akkor vettem komolyabbra az egészet, de rájöttem, hogy ez késő bánat volt.
Könnyen meglehet, hogy még nagyobb karriert futhattam volna be, ha mindvégig jobban odateszem magam edzéseken is, bár azzal vigasztalom magam, hogy az MTK úgysem engedett volna el sehová, bárki hívott, ijesztő árat kértek mindig értem.
Az internetes statisztikák szerint 191 gólt lőttél az NB I-ben. Csalódott vagy, hogy nem lett meg a 200?
– 196 az a 191, bár mindenki az utóbbi adatot ismeri. A Wikipediáról veszik ezt, pedig ott olyan, mintha valaki kitörölt volna a pályafutásomból három évet. Csak négy gól kellett volna a 200-hoz. Ebben sérülések is közrejátszottak, vagy néha egy-egy klubváltás, de összességében így is elégedett vagyok. Tököli Attilával versenyeztünk akkoriban, hogy melyikünk éri el előbb a 200-at, és ez kellőképpen motivált. Sikerült megelőznöm, mert amikor ő már pályaedző volt, akkor én még aktívan játszhattam.
Tudod, hogy ebből a 196-ból hány született szabadrúgásból? Egyszer állítólag azt mondtad, hogy jobb alapképességeid voltak a szabadrúgásokhoz, mint akár David Beckhamnek.
– Negyvenet biztosan rúghattam így. Voltak szerencsés kimenetelűek, de tudatosból is akadt pár, például amikor Rabóczkinak úgy vertem be, hogy mozdulni sem tudott, és mindkét kapufát érintve ment be a labda. Nem vitás, szabadrúgás-specialistának tartottak. Viszont nem tudok jobb lenni attól, aki topcsapatokban fordult meg pályafutása során. Beckham szerencsésebb helyre született. Neki jobb volt a rúgótechnikája mint nekem, nem volt olyan ember a földön, aki úgy adott be jobbról, mint ő.
Képességekben nem biztos, hogy sokkal előrébb volt, mint én, de ez posztfüggő is.
A manchesteri időkben nem volt szimpatikus számomra, kicsit nagyképű volt, de úgy játszott, hogy azt a tudást nem lehetett elvenni tőle, míg én csak megmaradtam a szerény magyar valóságban és az olasz másodosztályban. Jó érzéssel töltött el, amikor a BL-ben játszottunk ellenük, és párhuzamot vontak köztünk: például nekem 300 ezer forintos karórám volt, neki 3 millió fontos.
Mennyire viselt meg, hogy az elmúlt években a Kenesei-név hallatán sokkal inkább a fogadási csalás ugrott be az embereknek, mint a Te góljaid?
– Kezdetben nagyon nehéz volt, főleg úgy, hogy akaratlanul céltáblává váltam. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy ez az egész nem rólam szólt. Viszont én tettem ki magamat annak, hogy bánthatnak a testvérem miatt, folyamatosan szidni fognak azzal, hogy a pályán voltam. Sokat bántottak, mert az ellenfél szurkolóinak célja az volt, hogy ne játsszak jól. Idővel aztán szépen lassan lepergett ez rólam.
Volt olyan eset, amikor Tippmix-zászlót feszítettek ki az Üllői úton, és kérdezték, hogy mennyi lesz az eredmény, amire mindig volt valami buta válaszom, amire befejezték a szekálást. Volt, akit azzal szereltem le, hogy azt biztosan fogadja meg, hogy én gólt lövök ellenük. Még az NB III-ban sem volt nyugtom, Csornán egy szurkoló rám szállt, és addig provokált, míg kiszóltam neki meccs közben, hogy a lefújás után várjon meg.
Úgy is lett, elindultam felé, majd a pillanat hevében mondtam neki, hogy ezért még számolunk.. Nyílván nem tettem meg és nem is akartam, de négy csapattársamnak azért le kellett fognia. Csak azután nyugodtam meg, miután a feleségemet felhívtam, és elmeséltem neki a történteket.
Akadtak olyan próbálkozások, hogy eléd toltak mondjuk egy Tippmix segédszelvényt és tippeket kértek tőled?
– Három évvel ezelőtt a sárvári fürdőben pihentünk a feleségemmel és a fiammal együtt, amikor a büfében egy részeg férfi megkérdezte, hogy Kenőkém nem tudsz adni egy jó tippet? Néztem magam elé, és mondtam, kérdezd meg a bátyámat, ő biztos tud egy jó tippel szolgálni. Itt lezárult a kör, és ez volt az egyetlen próbálkozás az emberek részéről. Tudják amúgy, hogy én is szoktam játszani. Mondjuk már három éve nem nyertem. A feleségem mindig mondja is, hogy soha nem adom fel, egészen addig, amíg nem fogok egyszer nyerni.
Ezek jobban fájtak, mint amikor a stadionban cigányoztak vagy mondjuk hógolyóval dobáltak?
– Ááá, az ilyenek nem zavartak, a negatív reklám is reklám. Ez csak motivált mindig is, és akkor csak azért is megmutattam, hogy tudok valami maradandót nyújtani a pályán. Nem foglalkoztam velük, volt, hogy a bátyámról szóló hírek miatt énekelték a „Börtön ablakában” című dalt, kaptam hideget-meleget, de ezek meccs közben nem különösen izgattak, jót nevettem rajtuk.
A testvéremért a legnehezebb időkben is kiálltam, mindvégig bíztam az ártatlanságában, és ez mindig is így marad.
Melyik volt viszont a legnagyobb dicséret, amit kaptál?
– Garami Józsi bácsit emberileg nagyon szerettem és a mai napig tisztelem. Döntő szerepe volt abban, hogy annak idején Győrbe kerültem. Nála az év legjobb játékosa voltam, negyedik helyen végeztünk a bajnokságban, pedig mélyről kezdtük. Egyszer kérdezte tőlem meccs előtt, hogy Kenőkém, tudod, hogy nincs pénz, nincs fizetés, ki tudunk azért állni? Rávágtam, hogy ez nekem a presztízsről és nem a pénzről szól! Az, hogy ő nagyon kedvelte a játékomat, különösen sokat számított. De akadt, hogy a Vidi ellen egyszer 11 kötényt osztottam ki egy mérkőzésen, és a náluk játszó portugálok odamentek Sándor Gyurihoz, hogy megkérdezzék, ki az a játékos, aki halálra szívatta őket. Majd Gyuri közölte velük, hogy egy 38-szoros magyar válogatottról van szó. Amikor ezt megtudták, mindenki tapsolt nekem.
Szerinted melyik korszakodban volt a legjobb magyar focistának lenni? A 90-es években, a 2000-es években, vagy a jelenben, a 2010-es években?
– Nehéz megmondani, hiszen mindegyikhez visszahúz a szívem. Könnyen meglehet, hogy a mostani fiatalok már nem is ismernek. Mindegyik korszakot nagyon szerettem, mindegyiknek megvolt a maga varázsa. Volt, amikor a nézőszám adta meg ezt. Zalaegerszegen bomba érzés volt 15 ezer néző előtt játszani, amikor pedig már a Haladásnál voltam, majdnem 12 ezer szurkoló látogatott ki minden rangadónkra, volt, hogy az edzőmeccseinken 4-5 ezren voltak. Mindig is viccelődtem a páromnak azzal, hogy Szombathelyen van is egy szobrom, meg kellene néznie. Bármit csinálhattam, megőrültek értem az emberek, örültek, hogy van egy ilyen focistájuk, aki mindent megtett a pályán.
2. félidő:
Látszik, hogy tisztában vagy az erényeiddel, a sikereiddel, és nyíltan is felvállalod ezeket. Ugyanakkor ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy a Ti generációd sem mondhatja el, hogy Eb-re vagy vb-re kijutott volna.
– Játszottam olyan válogatottban, amelynek legalább a pótselejtezőn lett volna a helye. Még 2002-ben Gellei Imre volt a szövetségi kapitány, és irányításával jól kezdtük a sorozatot, az első-második hely egyikén ott voltunk sokáig. A lettek ellen itthon emberhátrányban nyertünk parádés játékkal 3-1-re. A visszavágón a csapat is úgy volt vele, hogy ez a meccs megvan, úgy is kezdtünk, Lisztes Krisztián legalább tíz szögletet beadott, de egyikből sem lett semmi. Egyszer csak kontrából elmentek, Verpakovskis lefutotta a védelmet és berúgta, mi meg futottunk az eredmény után, közben kaptunk még egy gólt. A félidőben beálltam, a szabadrúgásom mellé ment, de én sem tudtam többet tenni az eredmény érdekében. Sajnos ez a történet itt úszott el, nem tudtunk átlépni a saját árnyékunkon. Idegenben a lett meccsig jók voltunk, itthon amikor kellettek volna az eredmények, nem tudtunk nyerni.
Említetted, hogy több volt a karrieredben. Hány százalék maradt benned?
– A válogatott mellett az egyedüli hiányérzetem az, hogy nem játszottam egy nagy európai klubban. Alig 15 éves voltam, amikor a PSV is felmerült, hogy szeretnének megszerezni, tálcán kínálták a lehetőséget, hogy az akadémiájukon nevelkedhetek majd.
Hívott a Manchester City, a Watford is 100 millió forintot kínált értem, de abból sem lett semmi, ahogy a Sparta Praha érdeklődéséből sem. Lehetett hallani a Rubin Kazanyról és a Rosztovról is, lehetőség nagyok sok volt, de a legkomolyabb összeget a Trabzonspor kínálta, ők bombázták az MTK-t folyamatosan, komoly összeget is ajánlottak értem, de oda sem engedtek el.
A legkomolyabb csapat, akivel összehoztak, az Atlético Madrid volt. Mennyire gondolták komolyan a megszerzésed?
– 1995-ben a Népstadionban játszottunk a Fradi ellen, az ollózásomon kívül semmi extrát nem nyújtottam, majd a lefújás után odajött hozzám Szendrei Józsi és közölte velem, hogy az Atlético szeretne megvenni. Meghúztam a vállam, majd csak annyit mondtam, hogy ez tök jó. Gyorsan rövidre lett zárva ez a sztori, mert az este megrendezett MTK-s vacsorán a vezetők kijelentették, hogy szó sem lehet róla, nem mehetek sehova. Ilyen lehetőségből akadt bőven. Amikor például a Manchester United ellen játszottunk, akkor elvileg a Lyon képviselői is kint voltak, de az egészből nem lett semmi, mert azon a meccsen alig értem labdához.
Mennyire van meg az embereknek, hogy benne voltál a Manchester United-et verő csapatban?
– Most igazoltam Komáromba, és a kapusunk - aki nem mellékesen tűzoltó - amikor meglátott, egyből poénkodott a Koplárovics gól előtti pillanatokkal. Nagy dolog volt ez Magyarországon annak idején. Kár, hogy nem én rúgtam a gólt, még szebb emlék lett volna.
A 83. percig voltál a pályán, a helyedre érkezett Koplárovics Béla, a későbbi hős. Eljátszottál a gondolattal utána, hogy akár Te is érkezhettél volna arra a beadásra?
– Persze, ha Bélát nem állítják be, akkor tuti én rúgom a gólt.
A visszavágó 5-0 lett Manchesterben. Mit gondolsz, ma kisebb vagy nagyobb lenne a különbség az angol és a magyar bajnok meccsén?
– Senki sem gondolta volna, hogy itthon nyerni tudunk a Manchester United ellen. A győzelem után a ZTE vezetők be is mondtak egy olyan horribilis összeget, amit akkor kaptunk volna meg fejenként, ha továbbjutunk. Jót nevettünk rajta. Tudtuk, hogy szinte lehetetlen lenne továbbjutni. Annak idején az MU ötöt-hatot rúgott mindenkinek, és mi is megkaptuk az ötöst. Ma egy Manchester City-Videoton találkozó is hasonló különbséggel zárulna sajnos.
A probléma nekünk nem is ezzel a 0-5-tel volt, hanem az utána következő 0-6-tal. Az UEFA Kupában a Dinamo Zagreb ellen folytathattuk, és csúnyán elvertek minket, akkor megtört a ZTE varázsa. Addig velünk volt egész Magyarország, majd jött ez a meccs és néhány hét alatt leromboltuk a Manchester-verésből fakadó dicsfényt is.
10-15 éven át nyugodtan mondhatjuk, hogy ott voltál a három legjobb hazai csatár között. Ennek ellenére soha nem jött össze se a Fradi, se az Újpest, a két legnagyobb hazai klub. Ezt mennyire bánod?
– Mindkettőre volt esély, kétszer-háromszor hívott mindkét csapat. A 90’-es években az MTK volt a topcsapat, azonban a riválisokhoz soha sem engedtek volna el. Amikor 2000-ben eligazoltam az MTK-tól a Győrhöz, akkor rajtuk kívül az összes NB I-es csapat szeretett volna megszerezni. A Debrecen is, konkrétan tudom, hogy 25 milliót kértek értem kölcsönbe, ha végleg odakerültem volna, a kék-fehérek úgyis benne maradtak volna a bizniszben. Jellemző, hogy végül a tabellán gyengébben szereplő Győrbe kerültem, ahová már 5 millióért is odaadtak kölcsönbe.
Csalódás, hogy végül csak egy Serie B-s és egy kínai csapat jött össze külföldön?
– Abszolút nem, még akkor is, ha mások így gondolják. Mindenképpen külföldön szerettem volna focizni, ez volt az álmom. Az ázsiai lehetőség azért adódott, mert más csapatok nem tudtak megvásárolni. Ez olyan, mint az emberkereskedelem, oda mész, ahová eladnak. Sokat kértek értem, de a kínaiak megnéztek rólam egy videót és eldöntötték, hogy kellek nekik. Kínában kupa-sikert ünnepeltem, szuperkupa-győztesnek mondhatom magam, az év legjobb idegenlégiósa voltam.
Fizikailag már akkor is gyorsabbak voltak a játékosok, mint itthon, de taktikailag össze-vissza futkároztak, néha kapkodtam is a fejemet, és nem hittem a szememnek. Olyan volt, mint amikor bedobod a tyúkoknak a tápot és mindegyik odarohan.
Olaszország a pénz miatt volt csalódás. Igazából nem gondoltam volna, hogy a topcsapatokon kívül a többiek anyagi problémákkal küszködnek: betartották azt a “szabályt", hogy három hónapig nem kapsz fizetést, majd egyszer csak igen, majd újabb három hónapig nem. Ebbe alaposan belefutottam naivan magyar fejjel.
41 éves múltál, még mindig focizol. Te is 1977-ben születtél, ahogy Kabát Péter is, aki úgy döntött, ennyi idősen inkább elmegy egy valóság-showba. Te bevállaltad volna?
– Kerestek engem is, a TV2 kérdezte, hogy van-e kedvem a feleségemmel az Édes Életben szerepelni. Igazából az egész nem motivált, nem akartam másnak mutogatni a hétköznapi életünket, nem akartam hülyét csinálni magamból. Én focizni szeretek a legjobban, vagy ha már dumálni kell, akkor inkább beszélnék a futballról. Biztosan szórakoztató lennék a frappáns válaszaimmal.
Mit mondanál, ha azt kérdeznék tőled, hogyan lehetne jobb a magyar futball?
– A fiatalszabályt semmiképp sem erőltetném, és nem azért, mert a fiatalok ellen vagyok, de egyszerűen zavar, hogy nem biztos, hogy jobbak, mint az idősebbek, sőt inkább gyengébbek, kevés kivétellel azért játszanak ők, mert ezért kapnak pénzt a klubok.
Zavar az is, hogy régen több egyéniség volt idehaza a futballpályákon. Egy látványos kötény, egy esernyőcselből induló gól már nem nagyon van, manapság már kicsit minden gépies. Üvöltözik az edző, mindenki teszi a dolgát, mennek előre, mint a buldózer és akaratlanul nekimennek a másik játékosnak. Régebben volt hat-hét zongoracipelő a csapatban, és három színesceruza, ma ceruzából is alig akad.
A feleségemnek mondtam is, hogyha 25 éves lennék, akkor itt Magyarországon megváltanám a világot, nem lenne olyan csapat, ahová ne férnék be az NB I-ben.