Első félidő

Ha csak kizárólag rajtad múlna, hol folytatnád a pályafutásodat?

 - Ha csak én dönthetnék a jövőmről, akkor a Juventusba igazolnék - kezdte Köteles László a csakfoci.hu-nak. - Nyilván ennek a realitása nem is nulla, hanem már átmegy mínuszba. Régi álmom Olaszország, amiről még nem mondtam le, a Serie B-ben akár találhatunk is olyan csapatot, amelyik jól járna velem. 33 évesen kapusnak nem vagyok öreg, a topbajnokságokban egyébként sem a kor számít, hanem a teljesítmény.

Nem jössz haza az NB I-be?

 - Sok ismerősöm, barátom vetette fel az elmúlt napokban, hogy akkor most biztos visszaigazolok a Diósgyőrbe, sőt, a klub szurkolói is üzentek, hogy várnak. Szeretem a Diósgyőrt, szép időszakot töltöttem ott, nagyon jólesnek ezek a gesztusok, de nem megyek haza. Belgiumban képzelem el a jövőmet, ha itt nem találok csapatot, akkor szétnézünk Európában.

Az elmúlt pár évben szinte az összes légiósunkat szerette volna hazavinni valamelyik élvonalbeli csapatunk. Téged nem kerestek?

 - A Diósgyőr, a Vasas és a Debrecen részéről is volt érdeklődés, de semmi konkrétum. Amikor jól ment a védés a Genkben, eszembe sem jutott, hogy hazamenjek, amikor pedig nem játszottam, nem lett volna jó döntés a magyar klubok részéről az én szerződtetésem.

Majdnem egy évtizedig védtél a Genknél. Magyar játékos nagyon ritkán tölt el ennyi időt egy külföldi csapatnál. Amikor kimentél, mit terveztél?

 - Eleinte nem volt különösebb elképzelésem, csak úgy nekivágtam a kalandnak. Egyetlen dolgot nem akartam: 2-3 év múlva bukott légiósként visszatérni Magyarországra. Később az volt a célom, hogy olyan teljesítményt nyújtsak, amelynek köszönhetően magasabb szintre léphetek. A teljesítmény megvolt, az érdeklődés is, de jól éreztem magam a Genknél, nem jött olyan ajánlat, amiért megérte volna váltani. Nagyon szép kilenc évet töltöttem itt, leszámítva az utolsó időszakot. Mindent megnyertem, amit Belgiumban meg lehetett, úgyhogy nem panaszkodom.

Lábbal is jól bánik a labdával...

Beszéltünk olyan belga újságíróval, aki elmondta: még a helyi sajtót is megdöbbentette, ahogyan elbántak veled a Genknél azután, hogy a csapat pillére és közönségkedvenc voltál. Te hogyan élted meg, hogy parkolópályára kerültél?

 - Az őrületbe kergetném saját magam, ha folyamatosan ezen rágódnék. Azt tudni kell, hogy a klub az elmúlt két évben 100%-osan megváltozott: a klubcímertől kezdve, a kabalafigurán át a vezetőségig minden kicserélődött. Ebben az új Genkben, úgy tűnik, nekem már nem volt helyem.

El tudom fogadni, hogy egy játékosra már nincs szükség, de az intézés módja lehetett volna sokkal elegánsabb is. A szurkolók a klub legendájának tartanak - már szobor építésen gondolkodnak - ők nehezen bocsátják meg a vezetőknek, hogy a hátsó ajtón rúgtak ki.

Szinte a kezdetektől fogva a szurkolók nagy kedvence voltál. Mivel vívtad ki ezt az elismerést?

 - Nálam nagyon fontos, hogy azzal a klubbal, ahol játszom, 100 százalékosan azonosulni tudjak és rajongjak az egyesületért. Kiválóan éreztem magam a Genknél, jól ment a védés, a szurkolók érezték, hogy őszinte vagyok velük és ezt értékelték is. Előfordult, hogy a stadion előtt tüntettek, amikor el akartak küldeni, de olyan is volt, hogy több százan eljöttek a házam elé, énekeltek és együtt vonultunk át a meccsre.

A válogatottság máig egy fájó pont számodra. Miért nem számított rád egyik kapitány sem?

 - Mert úgy gondolták, hogy vannak nálam jobb kapusok. Nem adtam azonban még fel, ha visszanyerem a régi formámat, akkor újra harcba szállok a válogatottságért. Babos Gabi a példa rá, hogy nem szabad beletörődni. Erwin Koeman négy év után, 34 évesen vette elő Babost, aki kiválóan védett.

Emlékszel olyan időszakra, amikor a saját listádon te voltál az első helyen és neked kellett volna védened a válogatottban?

Az elég nagyképűen hangozna, ha azt mondanám, hogy én voltam a legjobb. Azt viszont vállalom, hogy volt olyan időszak, amikor az első kettőben voltam. Az biztos, hogy a nulla lehetőséghez képest többet érdemeltem volna.

Volt egy emlékezetes afférod Egervári Sándorral. Az közrejátszhatott abban, hogy elfelejtettek?

- Egyértelműen. A BL-ben szerepeltünk, életem formájában voltam, de ez is kevés volt a válogatottsághoz. A belga újságírók megkérdezték, hogy kik vannak a keretben, én pedig elmondtam, hogy Király Gábor, Bogdán Ádám és Csernyánszky Norbert. Ők megírták, hogy ki hol véd és hány éves. Ebből itthon az jött le, hogy kritizáltam a kollégáimat, pedig aki ismer, tudja, hogy ilyet nem tennék.

Rosszul esett, hogy Egervári nem hívott fel, nem velem akarta tisztázni az ügyet, hanem a sajtón keresztül üzent, hogy „Köteles a védéssel foglalkozzon és ne a vetélytársait kritizálja”.

Ki ma a három legjobb magyar kapus?

- Az első egyértelműen Gulácsi Péter, aki a Bundesligában kiválóan véd. Az NB I-ből leginkább Dibusz Dénes és Gróf Dávid tetszik, utóbbinak nagyon bejön a stílusa, de nekik már külföld felé kellene kacsingatniuk, ha komoly karriert akarnak befutni. Én annak idején a Diósgyőrben azt hittem, hogy kész kapus vagyok, Belgiumban jöttem rá, hogy a 30 százalékát tudtam annak, amit egy jó kapusnak tudnia kell.

Második félidő

Rengeteg 11-est megfogtál a belgiumi karriered során. Vezetsz statisztikát, hogy pontosan mennyit?

 - Azt tudom, hogy volt olyan szezonom, amikor az Anderlecht hét 11-est rúghatott nekem, de egyszer sem jártak sikerrel a játékosai: négyet én fogtam meg, hármat pedig ők rontottak el. Vannak szép emlékeim a büntetőkről, például, amikor a BL csoportkörben a Chelsea ellen megfogtam David Luiz tizijét, vagy a Maccabi Haifa ellen két 11-est is hárítottam, azzal jutottunk be a Bajnokok Ligájába. Talán kevesen emlékeznek rá, de volt egy olyan kupa-elődöntő az Anderlecht ellen, ahol a 11-es rúgásoknál már elfogytak a mezőnyjátékosok, ezért nekünk, kapusoknak is rúgnunk kellett. A kolléga kihagyta és viszont belőttem, így mi jutottunk a döntőbe.

Köteles gólja az Anderlechtnek:

Mi a titok?

 - Ha ezt most elárulnám, biztosan sokan kinevetnének. Lippai Józsi a válogatott összetartásokon osztott meg velem egy „titkot”, amit azóta is használok és 80 százalékban bejön. Ez persze nem azt jelenti, hogy ilyen arányban meg is fogom a büntetőket. Annyi a lényege, hogy figyelni kell a lövő játékost, és ha bizonyos dolgot tesz a rúgás előtt, abból lehet következtetni arra, melyik sarkot célozza meg. Ha befejezem a pályafutásom, megígérem, hogy megosztom mindenkivel.

Mindig nagyon önkritikus voltál, de ha kellett, a csapattársaidnak is „nekimentél”.  Nem volt ebből soha konfliktusod?

 - Ha nem ilyen lennék, akkor nem védtem volna ezen a szinten. Egy rosszul sikerült meccs után még a védhetetlent is próbálom elemezni és ostorozom magam a bekapott gólok után. Így állok a csapattársakhoz is, de egy hiba miatt nem ordítom le senkinek a fejét, a taktikai fegyelmezetlenség viszont nem fér bele. Ezt azzal tudnám illusztrálni, ha van egy étterem százötven asztallal, tizenöt pincérrel, mindenkire jut tíz asztal, ha a pincérek összevissza szaladgálnának és nem szolgálnák ki a vendégeket a saját asztalaiknál, hatalmas káosz lenne, de ha valamelyikük elejt egy poharat és összetörik, az benne van, azért senki nem fog rájuk haragudni. Mindig felvállaltam a véleményemet, és mindig igazam volt, ahogy a csapattársaimnak is, amikor adott esetben engem szidtak le egy-egy bekapott gól után.

Nagyon ritkán nyilatkozol. A felhajtást nem szereted vagy az újságírókat?

 - Nincs bajom az újságírókkal. Nem hinném, hogy a magyar újságírók rosszabbak lennének, mint a külföldi kollégáik. A belga újságírokat sem kell félteni, úgy forgatják a szavakat, mint a Rubik kockát. Tisztában vagyok vele, hogy a sablon senkit nem érdekel, akkor jó egy cikk, ha az interjúalany mond is valamit. Én általában akkor szoktam megnyilvánulni, ha van mondanivalóm. Otthonról ritkán keresnek, általában átveszik a belga sajtóból a nyilatkozataimat.  

Volt olyan kollégám, aki azt mondta, ne is próbáljalak felhívni, Köteles úgysem nyilatkozik…

 - Igen? Nem érzem úgy, hogy bujkálnék a nyilvánosság elől. Az igaz, hogy voltak a karrieremnek olyan időszakai, amikor nem voltam túl jó állapotban és olyankor a telefonomat csendesebbre állítottam. Amikor kölcsönből visszatértem a Genkhez és a B csapathoz küldtek, nem vertem örömömben a hátsómat a földhöz, kisebb depresszióba estem és nem nagyon volt kedvem beszélgetni senkivel.

Pár éve a feleséged nyilatkozott a szexuális életetekről. Itthon hetekig téma volt és sokan nem értették, miért kellett ennyire nyíltan beszélni erről. Utólag nem bántátok meg?

 - Ezt már el is felejtettem, de most, hogy mondod, tényleg volt ilyen. Nem bántuk meg. Kérdeztek, mi pedig őszintén válaszoltunk. Ilyenek vagyunk. Egyikünk sem ad mások véleményére, ismeretlenek nem tudják megingatni az egómat. Ha valami vagy valaki nagyon felbosszant, akkor egy percig magamban elmondok egy nagyon hosszú monológot, ahol esetleg az édesanyját is megemlítem, de két perccel később már túl vagyok rajta. Megtanultam, hogy nincs értelme olyan dolgokkal foglalkozni, amin nem tudsz változtatni.

Fiatalabb korodban sokan sokszor vágták a fejedhez, hogy nem élsz sportemberhez méltó életet. Igazuk volt?

 Ha nem éltem volna profi életet, akkor aligha védek kilenc évet Belgiumban. Amikor két hétig csak salátát eszel, majd egy étteremben oldalast rendelsz sült krumplival és megiszol mellé egy pohár bort, az azért nem akkora szentségtörés. A győztes meccsek után gyakran elmentünk ünnepelni, ahol lecsúszott egy-két sör, vereségek után viszont mindig otthon maradtam.

- Ha elmegyek egy szórakozóhelyre, előfordul, hogy rágyújtok. Vállalom, nem tagadom le és nem bújok be a WC-be, mint mások. Ha alkoholista és láncdohányos lennék, valószínűleg nem védtem volna 191 meccsem a belga élvonalban, nem mondhatnám magam bajnoknak, kupagyőztesnek, Szuper-kupa győztesnek, vagy éppen az év kapusának…

PRIVACSEK ANDRÁS