Piszkos gólok
„Nem én választom ki a minisztereket, de az elnök sem választja ki az én játékosaimat” – jelentette ki határozottan João Saldanha 1970. március 3-án, egy nappal azelőtt, hogy csapata összecsapott az argentinokkal Porto Alegrében, a Beira-Rio Stadionban. A barátságos mérkőzés a brazil csapat felkészülését igyekezett szolgálni az 1970-es mexikói világbajnokságra.
A szövetségi kapitány ezzel a jól hangzó kijelentéssel nyomatékosította, hogy nem enged az országot irányító diktátor, Emílio Garrastazu Médici tábornok nyomásának, nem állítja be a csapatba az Atlético Mineiro támadóját, Dario José dos Santost, azaz Dadá Maravilhát.
Ez a kijelentés, ami aztán párosult az Albiceleste elleni váratlan 2:0-s vereséggel, megpecsételte a szövetségi kapitány sorsát. Médici, miután nem tudta rávenni Saldanhát, hogy teljesítse kívánságait, ment feljebb: hatalmi szóval rábeszélte João Havelange-t, a Brazil Sportszövetség elnökét, hogy menessze Saldanhát.
A zsarnok kedvence kerettag lett, de a vb-n nem lépett pályára
A megüresedett szövetségi kapitányi posztra Mário Zagallót, becenevén Lobót, a Farkast nevezték ki, aki tagja volt az előző két világbajnok brazil válogatottnak, és egyébként játszott Saldanha Botafogójában is. Első intézkedése új szerepkörében Dadá Maravilhának, a diktátor kedvencének a meghívása volt, aki aztán a mexikói mundial egyetlen mérkőzésén sem lépett pályára.
Zagallo ezenkívül arra a keretre épített, amelyet elődje a selejtezőben játszatott, négy valódi „10-essel” a középpályán és támadásban: Pelével, Tostãóval, Jairzinhóval és Gérsonnal, aki nem sokkal korábban igazolt át a São Paulo FC-be. Ötödikként melléjük állította Roberto Rivellinót a Corinthiansból. Először azért kritizálták a döntését egyes „szakemberek”, mert szerintük az öt kreatív támadó nem fogja kivenni a részét a védekezésből. A brazilok tényleg nem kaptak kevés gólt – hat meccsükön csak egyen, éppen a világbajnoki címvédő angolok ellen maradt érintetlen a hálójuk –, azonban így is könnyedén megnyerték az összes világbajnoki mérkőzésüket, és ezzel harmadszor, végleg elnyerték a Jules Rimet-kupát.
„Sajnálom, hogy elmentem a vb-re”
A győztes alakulat Mexikóból a fővárosba, Brazíliavárosba repült, ahol a magát első számú „torcedornak” kikiáltó Médici gratulált. Tostão 1997-ben megjelent Lembranças, opiniões, reflexões sobre futebol (Emlékek, vélemények, elmélkedések a futballról) című könyvében elismerte, hogy „a világbajnokság után hazaérkezve azonnal Brazíliavárosba mentünk, hogy Médici elnök fogadjon minket. A diktatúra, amit én annyira utáltam, akkor volt a csúcspontján, nem akartam ahhoz asszisztálni. Sokat gondolkodtam, aztán arra jutottam, hogy el kell mennem, mert nem lehet összekeverni a politikát a sporttal. Ma már sajnálom, hogy elmentem, mert a távol maradás lehetőséget adott volna arra, hogy állampolgárként kimutassam a felháborodásomat”. Az egykori futballista kiemelte: „Egyes szélsőségesek kritizálják a játékosokat, amiért nem lázadtunk fel a diktatúra ellen, mintha politikai aktivisták lennénk, szerintük ott kellett volna hagynunk a válogatottat. Mindannyian fiatalok voltunk, álmodozók, ambiciózusak, karrierre vágytunk, és őrülten akartunk világbajnokok lenni.”
Pelé a 2006-os önéletrajzában nem foglalkozott azzal a politikai klímával, amelytől országa szenvedett: „Médici (…) érzelmes beszédet mondott a büszkeségről és örömről, amit a kupa elhódítása miatt érzett. Világos, hogy látott némi politikai tőkét a brazil futball sikerében, az ország és a kormánya jó propagandáját, de az is nyilvánvaló, hogy a futball szerelmese és hazafi is volt, és hogy legbelül nagyon boldoggá tette a győzelmünk. Akkoriban bíráló megjegyzések hangzottak el arról, hogy a diktatúra saját javára használja a futballt. Játékosként nem éreztem semmilyen politikai nyomást a kormány részéről, bár az edzői stáb néhány tagja katonatiszt volt, mint például Cláudio Coutinho (Zagallo asszisztense). A felkészülésünk egy bizonyos pontján azt mondta, hogy fontos, hogy nyerjünk, mert az megnyugtatja az embereket.”
Rivellino bevallotta önéletrajzában, hogy a tornán az első öt – kivétel nélkül Guadalajarában játszott – meccsük után telefonon beszélt Médici elnökkel. Ennek ellenére azt állította, hogy „nem volt nyomás a kormány részéről” annak érdekében, hogy a csapat megnyerje a bajnokságot. „Futballozni voltunk ott. (…) Mit tehetnénk labdarúgóként, mit tudna megoldani a csapat? Az utcán is más volt a helyzet, meg a stadionban is. Szerintem nem kellene összekeverni a kettőt” – mondta.
„Az a fickó megölte néhány barátomat. Hogyan tudnék egyezséget kötni egy ilyennel?”
A sportsiker a jelek szerint mégis csak szebbé varázsolta Médici és rezsimjének arcát: az 1970. november 15-i parlamenti választásokon az Aliança Renovadora Nacional fölényes győzelmet aratott a Movimento Democrático Brasileiro felett, 71,9 százalékot szerzett 28,1 százalék ellenében. Ezenkívül 22 állam közül 21-ben megnyerte a kormányzóválasztást: az MDB csak Guanabarában, egy kis körzetben győzött, amelyet 1975-ben aztán Rio de Janeiro be is kebelezett.
Médici a sikerétől megrészegülve létrehozta a Torneio do Povót, a Népi Tornát, amelyen csak a legnagyobb államok legnépszerűbb csapatai vettek részt. Az első alkalommal, 1971-ben a São Pauló-i Corinthians lett bajnok a Rio Grande do Sul-i Internacional, a Rio de Janeiró-i Flamengo és a Minas Gerais-i Atlético Mineiro előtt. A mindössze háromszor kiírt bajnokság hivatalosan Emílio Garrastazu Médici tábornok nevét viselte. 1974 márciusában megszűnt, miután a „névadó” távozott a hatalomból. A „brazil gazdasági csoda” elmúltával Médici Ernesto Beckmann Geisel tábornokot választotta utódának.
Különböző történészek és emberi jogi szervezetek a Médici-kormányt tartják a legvéresebbnek az 1964 és 1985 között Brazíliában hatalmon lévő katonai diktatúrák idejéből. Állítólag azt terheli a legnagyobb felelősség az ebben az időszakban elkövetett 191 gyilkosságért, továbbá 243 ember eltűnéséért, akiknek a holttestét soha nem találták meg. A Human Rights Watch szerint körülbelül húszezer embert kínoztak meg a két évtized alatt. Renato Cancian újságíró úgy tartja, hogy Médici uralma alatt „sértették meg a legnagyobb mértékben az emberi jogokat. A katonai kormányok tagadták a kínzásokat, mégis rendszeresen alkalmazták azokat a vádlottak vagy gyanúsítottak vallomásának kikényszerítésére.”
Médici információs és kémközpontokat állított fel a hadsereg minden egyes fegyvernemében, emellett elősegítette a belső védelmi műveleti központ és titkos félkatonai alakulatok létrehozását, amelyek célja a rendszerrel szemben álló szervezetek felszámolása volt.
1987-ben, két évvel Emílio Garrastazu Médici halála után João Saldanha elfogadta a TV Cultura csatorna Élő kerék (Roda Viva) nevű programjának meghívását. A stúdióban ülve az egykori edző a diktátort „Brazília történetének legnagyobb gyilkosaként” jellemezte, és kifejtette, hogy „az a fickó megölte néhány barátomat. Hogyan tudnék egyezséget kötni egy ilyennel? Van nevem, van mit megvédenem.” Bár sokan még mindig jobban szeretik előkelő becenevét: Félelem nélküli János.
Ha érdekel, hogyan használták fel a futballt és éltek vissza vele a történelem legszörnyűbb zsarnokai, Luciano Wernicke legújabb könyve, a PISZKOS GÓLÓK kihagyhatatlan olvasmány számodra!
Most a kiadói kedvezmény mellett jár hozzá az Angóóól! című könyv is, amely a brit futball legizgalmasabb sztorijait mutatja be! Kattints ide!
