Az Augsburggal óriási sorozatban vagytok a Bundesligában, 11 meccs óta nem kapott ki a csapat, mégsem volt hangos ettől a hazai sportsajtó az elmúlt hónapokban. Mit gondolsz, mi ennek az oka?
- Én úgy fogalmaznék, hogy ezt érdekesnek találom. Valahol legbelül talán bánt is, de nincs időm ilyen dolgokkal mélyebben foglalkozni. Egy olyan klubnál dolgozhatok, amely 14 éve folyamatosan a Bundesligában szerepel, miközben Németországban a tradicionális klubok (Hertha, Schalke, Hamburg, Köln) lifteznek és évek óta a másodosztályban szerepelnek. Tizenegy meccse veretlenek vagyunk, a mostani hétvégét megelőzően hat mérkőzésen át gólt sem kaptunk. A top öt bajnokságokban szereplő klubok közül a mi kapott gólátlagunk a legjobb 2025-ben, ez olyan adat, amire azért a sajtó fel szokott figyelni, amikor ma már minden ott van az interneten, amikor ma már szinte minden apróságról születik cikk.
Az adatbázisok szerint a nyári kinevezésed előtt 2022 végén dolgoztál utoljára klubnál, a svájci FC Zürichnél. Kimaradt közben másfél év. Ez önkéntes száműzetés volt vagy ennyire nehéz munkát kapni a profi futballban?
- Megkeresés bőven akadt, de egyiket sem szerettem volna elvállalni. Különböző helyekről hívtak, de egyiknél sem éreztem azt, hogy bármivel is közelebb vinnének ezek a végső célomhoz, ami nálam egyértelműen az volt, hogy a négy topbajnokság élvonalában dolgozhassak edzőként, vagy vezetőként mert végig csak ez lebegett a szemem előtt. Azért ebben az időszakban sem unatkoztam.
Tanultam, jelenleg harmadéves hallgató vagyok a Szegedi Tudományegyetem jogi karán. Ügyvéd-orvos családból származom, a szüleim mindig azt mondták, rendben, fontos a futball, de a tanulás legalább annyira az. Miután nagyon korán profi játékos lettem, ezért a tanulás közben nehézkessé vált, de édesapám kívánságát mindenképpen teljesíteni fogom. A halálos ágyán megígértem neki.
Az egyetemet nagyon komolyan veszem, az Augsburgnál is rengeteget dolgozunk, és a családomat sem szeretném elhanyagolni, mert ők ott állnak mögöttem mindenben. Grazban laknak, úgyhogy sokszor csak hétvégenként tudunk találkozni. A labdarúgás sajnos nem egy családbarát hivatás, de nekem szerencsém van, mert ők lehetővé teszik, hogy arra tudjak maximálisan koncentrálni, ami az életem: a futballra. Igyekszem minden téren helytállni. Viccesen azt szoktam mondani, hogy amúgy se nagyon tudtam aludni az elmúlt 20 évben, most még abból is csípek le egy picit...
Korábban Franco Fodával állandó és sikeres párost alkottatok, az osztrák válogatottnál és kluboknál is. Az Augsburgnál viszont egy teljesen új stábnak lettél a tagja, hiszen dán vezetőedző van a klubnál. Hogyan kerültél egyáltalán képbe?
- Jess Thorup vezetőedző - aki bajnok és kupagyőztes lett korábban Dániában - sikeresen dolgozott a stábjával, az egyik pályaedzőjét viszont elvitte a Premier League-be a Brighton tavaly nyáron. Kellett egy új asszisztens edző mellé. A klub sportigazgatójával és a “jobbkezével” együtt dolgoztam Zürichben, ők azonnal rám gondoltak és felvették velem a kapcsolatot. Az Augsburgnál három évet játszottam korábban, de ez legfeljebb arra volt elég, hogy ne ismeretlen közegbe érkezzem. Az ügyvezetőtől a szertárosig mindenkit ismerek a klubnál, de ahhoz, hogy szerződést is kínáljanak, mégis nagyon komoly lépcsőfokokon kellett átmenni. Mindenkivel - de szó szerint mindenkivel a stábból és a sportszakmai vezetésből - le kellett ülnöm beszélni, nagyon sok és mély beszélgetésen győződtek meg arról, hogy működik-e kémia köztünk, vagyis hogy szakmailag és emberileg tudunk-e majd együtt dolgozni. Nekem nem volt kérdés, hogy csatlakoznék a stábhoz, hiszen ahogy említettem, ezzel elértem a nagy célomat, visszakerültem a Bundesligába.
Hosszabb távon is megmaradnál ebben a pozícióban vagy újra vannak vezetőedzői álmaid is?
- Vannak, de nem ezen jár az eszem. Meglátjuk, mit tartogat az élet, minden, ami ezután jöhet, az egy plusz. Ez nem jelenti azt, hogy elkényelmesedett lennék, nekem is vannak ambícióim, de egyelőre örülök annak, hogy leesett rólam egy magamra rakott teher azzal, hogy sikerült visszakerülnöm a csúcsbajnokságok vérkeringésébe. Maximálisan jól érzem magam abban a szerepkörben, amiben vagyok. Mindig a munkában hittem, meggyőződősem, hogy ha megvannak a szakmai kvalitásaid és keményen dolgozol, akkor a híred elvisz oda, ahová el kell majd jutnod. A jó munkaerőnek mindig híre megy, az esetemben is híre ment, ezért tudtam “kívülről” bele kerülni ebbe a remek stábba. Fantasztikus tudású, európai kultúremberekkel dolgozhatok együtt, akiktől sokat lehet tanulni, mint ahogy érzésem szerint én is sokat tudok nekik adni a mindennapokban. Említettem már, hogy a Brighton innen vitt el edzőt, aztán idén februárban az egyik asszisztens edzőt nevezték ki a finn válogatott szövetségi kapitányának, a másik kolléga ősszel másodállásban megbízott dán kapitány volt és nyártól a dán U21-es válogatott irányítását veszi majd át. Fantasztikus úgy dolgozni, amikor nem azt nézed, hogy esetleg miben hibáznak a munkatársaid, mit kellene másként csinálniuk, hanem azt mondod, “ó, a jövőben ezt én is így fogom majd csinálni”. De közben meg éreztetik veled, hogy arra is kíváncsiak, Te mit tudsz nekik segíteni.
Kacsintgassunk egy picit a magyar futball felé, beszéljünk a Fehérvárról. Magyarországon a menesztésed után az volt a közhangulat, hogy Te ott vezetőedzőként megbuktál. Ma már tudjuk, hogy akik utánad jöttek, ugyanúgy buktak, csak esetleg nagyobbat. Elégtétel ez valamennyire vagy nem számít?
Most mondjam azt, hogy ugyanolyan érdekesnek találom ezt is, mint azt, hogy a kinevezésem óta egyetlen sor nem jelent meg Magyarországon arról az elmúlt 9 hónapban, hogy Szabics hogyan dolgozik az Augsburgnál és ő jelenleg az egyetlen ilyen szinten dolgozó magyar edző? Azt sem nagyon firtatta igazán senki, hogy a Vidinél olyan magas pontátlagom volt, amitől az utánam érkezők rendre elmaradtak.
Miután én játékosként a hegyek mellett a völgyekben is nagyon sokat jártam, ezért talán könnyebben fogadok el dolgokat, de ezt az egész fehérvári kalandot eltartott egy ideig feldolgozni. Nem igazán értettem, mi az, amit megkérdőjeleznek?
Elterjedt vélemény volt az, hogy addig mindenhol másodedző voltál, és mivel Fehérváron vezetőedzőként nem voltál sikeres, így ez alapján beskatulyázhatnak majd.
Én egy sikeres vezetőedző vagyok, évek óta a legsikeresebb a Vidi történelmében: bajnoki bronz és kupa ezüst. Ebből nem engedek, mert abból a fehérvári korszakból kihoztuk azt, amit ki lehetett, sőt. Jó úton jártunk, én három évet kértem, hogy egy nemzetközi szinten is sikeres csapatot összerakjak, itthon pedig versenyképesek legyünk a Fradival.
Most is úgy látom, hogy gyorsabban haladtunk a céljaink elérése érdekében, mint azt előzetesen vártam. 12 éve dolgozom már edzőként a profi futballban, Magyarország mellett Ausztriában, Svájcban és Németországban, ezt meg tudom ítélni, tisztában vagyok azzal, hogyan kell egy futballcsapatot kezelni, hogyan kell felkészíteni. Tudom nagyon jól, milyen munkát tettünk abba a csapatba, és utólag talán már nem kérdés, hogy ki is hoztuk belőle azt, ami akkor benne volt. Ezt közben is így éltem meg, és most is ugyanígy látom.
Másként alakult volna az egész fehérvári karriered és a megítélésed, ha az Újpest ellen megnyeritek a Magyar Kupa-döntőt?
- Akkor talán le is mondtam volna, mert a csúcson kell abbahagyni... Azért mondom ezt - erős éllel és félig viccesen természetesen -, mert kisebb csoda kellett volna ahhoz, hogy azt a finálét mi behúzzuk, szinte a teljes hosszabbítást nyolc mezőnyjátékossal játszottuk le, az Újpest élt is az eséllyel.
Sokan mondták azt is, hogy talán abban hibáztál, hogy edzőként tapasztalatlan társakat vettél magad mellé Juhász Roland és Torghelle Sándor személyében, miközben Te magad is először vállaltál vezetőedzői feladatot. Szerinted van igazság abban, hogy így nem volt jó a felállás?
- Én elégedett voltam velük is és többi stábtaggal is, mégegyszer köszönöm a munkájukat. Nekem megvolt az elképzelésem, hogy honnan hová akarok eljutni, és ehhez milyen stábra és milyen jellegű munkára van szükségem. Én abban hittem, hogy akkor leszünk sikeresek, akkor lesz hosszabb távon könnyebb dolgom, ha a két, edzőként még a pályája elején járó kollégámat a mindennapi munka során időközben sikerül arra az útra terelni, amivel később nekem és az egész csapatnak komoly segítséget tudnak nyújtani. Nyilván volt ebben rizikó, mert egy sokat tapasztalt pályaedző talán többet segített volna eleinte - de legfeljebb rövid távon.
Megbántad, hogy annak idején elvállaltad a fehérvári munkát?
- Nem. Én nagyon jó helyen voltam, de rosszkor. Nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt egy darázsfészek kellős közepén. Nagyon hasznos tapasztalat volt, minden percét élveztem.
Ha hívnának újra Magyarországra, akkor jönnél vagy inkább hiszel a kinti útban? A kint nevet szerzett Dárdai Pál és Lőw Zsolt például láthatóan a kinti vonalat erőlteti.
- Én nagyon hazafias ember vagyok, én mindig mentem, ha hívtak, minden sérelmem ellenére. Játékosként öt évre félre tettek a válogatottból, a legjobb éveimben, a Bundesligából 23 évesen nem kellettem, mert kikaptunk Máltán. Aztán amikor csatárgondok voltak, visszahívtak, mentem egy szó nélkül.
Amikor Dárdai Pali hívott maga mellé a válogatottba, mert égett a ház, akkor is első szóra mentem, majd hiába dolgoztunk remekül, miután ő nem tudott maradni, nem sokkal utána én sem maradhattam. Azóta is, ha hívtak bármiért, előadást tartani vagy szakmai bizottságokba, mentem. Kaptam pofonokat, de a magyar futballból és Magyarországból nem lehet kiszeretni.
Esetedben is igaz viszont, hogy ahol edző voltál, ott nem volt Magyarországról odakerülő játékos, és igaz volt az említett Dárdai és Lőw mindenkori csapataira is, de említhetnénk Petry Zsoltot is, az ő keze alatt sem volt magyar kapus. Kicsit úgy tűnik, mintha az edzőink a kint megszerzett reputációjukat, hitelüket féltve nem akarnának magyar játékost beajánlani, vinni. Vagy egyszerűen csak a magyarok nem elég jók? Mindig téma, hogy a délszláv edzők, sportigazgatók mennyire tendenciózusan építik a saját nemzetük játékosait, a magyar futball kapcsán ez nem igazán figyelhető meg. Erről mi a véleményed?
- Őszintén megmondom, hogy amikor vezető scout voltam a Sturm Graznál, többször is szerettem volna magyar játékost igazolni. De ez nem mindig attól függ, ki kit szeretne, van, hogy valamilyen okból nem jön össze a szerződtetés. De tudomásom szerint akár Palinál, akár Zsoltnál is volt szó arról, hogy magyar játékost vigyenek a csapataikhoz, de aztán nem úgy alakult. Én a magam részéről mondom, hogy nincs bennem félelem, kifejezetten örülnék, ha valamikor magyar játékossal dolgozhatnék együtt.
