Több mint 25 éve dolgozol a szakmában, és sokat is foglalkoztatnak. Érezted valaha a kiégés jeleit?

- Aki azt állítja, hogy minden alkalommal ugyanolyan élvezetet nyújt számára a Cagliari–Salernitana, mint az Inter–Milan vagy az Arsenal–Bayern közvetítése, az nem biztos, hogy igazat mond - kezdte a Csakfocinak adott interjúját Méhes Gábor, a Sport TV kommentátora. - Azért vannak olyan mérkőzések, melyeket az ember büntetésként is megélhet; én például legutóbb három hete, egy Verona–Torino-bajnokin gondolkoztam el azon, milyen bűnöket követtem el az életben, hogy nekem most ezt a meccset kell prezentálnom. Ez persze általában pillanatnyi állapot, mert közben nagyon is szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen hosszú ideje azzal foglalkozhatok, amivel gyerekkorom óta szeretnék. Azoknak a meccseknek, amelyeknek nem túl magas a nézettségük, éppen az a szépségük, hogy meg kell találni, hogyan és mitől lesz eladható a néző számára. Olyan érzésem még sosem volt, hogy már nem szeretnék ezzel foglalkozni, de mint minden szakmában – vagy akár a sportban is –, vannak olyan hullámvölgyek, melyeken át kell lendülni.

Azt mondják, a sok sportcsatorna miatt picit felhígult a kommentátori szakma. Ezzel egyetértesz?

- Ha valamiről azt mondjuk, hogy felhígult, akkor az egy negatív minősítés. Nem szeretnék egyetlen kollégáról sem olyat állítani, amiről egyébként sem lehetek teljesen meggyőződve, hiszen nem látom, hogy mások mennyit dolgoznak, mennyit készülnek és mennyi energiát tesznek bele, hogy az adott közvetítés jó legyen, és valami pluszt adjon a nézőnek. Nagyon fontos, hogy egy kommentátor hozzá tudjon tenni a közvetítéshez valamit, amitől a néző élvezi azt, amit lát és hall, még akkor is, ha az adott esemény egyébként nem kötné le a figyelmét. Természetesen vannak olyan kollégák, akiket én is szívesebben hallgatok, és vannak, akik – ha nem is zavarnak –, de nem sokat tesznek hozzá ahhoz, amit az ember egyébként is lát. Az teljesen természetes, hogy mivel sok sportcsatorna üzemel, rengeteg a közvetítés, így több emberre van szükség.

Szeretném azt hinni, hogy a kollégák többsége ugyanolyan fontosnak tartja azt a felkészültséget, ami kell ahhoz, hogy az ember mikrofon mögé üljön, mint én, vagy mások, akik már jó ideje a pályán vannak.

Olyan előfordult már, hogy valaki annyira nem adott hozzá semmi pluszt az adott mérkőzéshez, hogy inkább lehalkítottad a tv-t?

- Nagyon ritkán van olyan, hogy lehalkítok egy meccset, mert a teljes élvezethez hozzátartozik az, hogy beszél egy kommentátor, meg szól az atmoszféra, vagyis hallom azt, ami a stadionban történik. Időnként ugyanakkor szurkolóként nézek meccset, és ha úgy érzem, hogy a kommentátor nem azt mondja, amit hallani szeretnék, akkor én is tudok nagyon pipa lenni. Mindezt teszem úgy, hogy a másik oldalt is ismerem, és tudom, hogy a kommentátorokat megannyiszor igaztalanul vádolják azzal, hogy az egyik vagy másik csapathoz húznak.

Ennek a kommentátori elfogultságnak a Sport TV-nél valamelyest elébe mentek, ugyanis már évek óta Szaniszló Csabával párosan közvetítitek a derby della Capitalét, vagyis a Roma–Lazio olasz fővárosi rangadót. Teszitek mindezt úgy, hogy ő a farkasoknak, te pedig az égszínkékeknek szurkolsz. Mi kell ahhoz, hogy ez működni tudjon?

- Elsősorban a nézőket kell megkérdezni, hogy ez működik-e, de azért a visszajelzések zöme valóban pozitív volt. 2006 decemberében közvetítettünk először így, és sokan évekkel később is emlékeztek rá és kellemes élményként emlegették. Így, amint visszakerült a Sport TV-re az olasz bajnokság, nem volt kérdés, hogy folytatjuk ezt a hagyományt. Kár, hogy a semleges drukker számára a legutóbbi római derbik időnként a nézhetetlenség határát súrolták. Az ilyen közvetítési forma működéséhez elsősorban az kell, hogy ez valódi rajongás legyen. Ezt eljátszani nem lehet, a következő héten nem ülhetünk be közvetíteni a Milan–Intert azzal az attitűddel, hogy mennyire szeretjük egyik vagy másik csapatot. Emellett kell a jó kapcsolat is a két beszélő ember között; Csabival remekül megértjük egymást, nagyon tiszteljük a másik munkáját. Én az övét biztosan, de valahol mintha egyszer azt mondta volna, hogy ő is az enyémet (nevet). Közben pedig tudjuk azt, mit jelent a másiknak a kedvenc csapata, mindkettőnkben dolgozik az empátia, hogy amikor nagy gondban van a gárda, nem vágjuk bele a kést a másik hátába. Erre egyébként két alkalommal lett volna lehetőség: egyszer azon az ominózus 2006-os meccsen, amikor a Lazio nyert 3-0-ra, egyszer pedig két évvel ezelőtt, amikor a Roma úgy nyert 3-0-ra, hogy az első félidő végére eldőlt minden. Az ember azért piszkálgatja a másikat, de arra figyel, hogy az egyébként is romokban lévő társkommentátor lelkébe ne taposson még jobban bele.

Sokaknak nagyon tetszett az is, amikor Hajdú B. Istvánnal közösen közvetítettél BL-meccseket. Mit gondolsz, az a közvetítési forma miért nem terjedt el?

- Be kell vallanom, minimális azon kollégák száma, akikkel a közös közvetítést el tudom képzelni. Ez nem arról szól, hogy leültetsz két embert, akik beszélnek a mérkőzésről 90-100 percen keresztül. Tényleg nagyon fontos, hogy a két ember ne akarja túllicitálni egymást, ne akarjanak a másik fölé emelkedni, ne akarjanak jobbnak és felkészültebbnek látszani.

Mi annak idején úgy készültünk ezekre a közvetítésekre, hogy Pisti is felkészült a legjobb tudása szerint mindkét csapatból, és én is, majd a meccs délutánján, a hotelben leültünk és összeolvastuk az anyagainkat, átbeszéltük az információkat. Ez gyakran órákon keresztül zajlott, így aztán soha nem ültünk be úgy közvetíteni, hogy akár neki, akár nekem lett volna olyan információm, amit a másik ne tudott volna.

- A másfél év alatt egyetlen olyan adat sem volt, amit a másik megtartott magának csak azért, hogy aztán a közvetítés alatt okosabbnak tűnjön, mint a másik. Azt még hozzátenném, hogy ezeknél a mérkőzéseknél arra is ügyeltünk, hogy ha az egyikünk már közvetített egy gólt, nem volt kérdés az, hogy a későbbiekben – mondjuk egy tizenegyesnél – a másik fog kommentálni. Ezt nem beszéltük meg előre, magától értetődően működött, de ez megint csak az emberi kapcsolatra vezethető vissza. Visszatérve a kérdésre: lehetséges, hogy a csatornák úgy gondolják, hogy amennyiben egy közvetítés kétemberes, akkor azt a kommentátor-szakkommentátor leosztásban a legjobb megvalósítani.

Szerinted ki itthon a legjobb sportkommentátor?

- Minden csatornán van olyan kommentátor, akit szívesen hallgatok. Emellett azt nem tudom – és nem is akarom – félretenni, hogy – a már említett – Hajdú B. Pisti és Faragó Ricsi lassan 30 éve nemcsak kollégám, hanem nagyon jó barátom is. Pontosan tudom, hogy az esetükben mennyi munka és készülés áll a közvetítéseik mögött. Őket minden körülmények között nagyon szívesen hallgatom, és persze további kollégák munkáját is figyelemmel és érdeklődéssel követem, mert tudom, hogy amikor ők kommentálnak, abban olyan érték és információ van, amire én magam is kíváncsi vagyok.

A szakma és a közönség szerint az egyik legjobb kommentátor vagy itthon, sőt, sokak szerint a legjobb. Nem hiányzik, hogy labdarúgó-világbajnokságon vagy a magyar válogatott találkozóin közvetíts?

Azt nem mondom, hogy nincs bennem egy pici hiányérzet amiatt, hogy kommentároként még nem jártam soha labdarúgó-világbajnokságon vagy Európa-bajnokságon, de ettől függetlenül nem érzem torzónak azt, ahogyan a pályám alakult. Amikor elkezdődik egy vb vagy Eb, akkor az első két-három napban átfut az ember agyán, hogy akár én is ülhetnék ott.

- De én azért dolgozom most már 21 éve a Sport TV-nél, mert nagyon jól érzem magam itt. Olyan kollégák vesznek körül, akikkel szeretek együtt dolgozni, egy légtérben lenni, ráadásul számomra nagyon fontos az az állandóság, amely a Sport TV szakmai vezetését jellemzi. Nekem 21 éve Máté Pál a főszerkesztőm, és 15 éve Málnay B. Levente a cég vezérigazgatója. Ebben a meglehetősen hosszú időben, ha valami elhangzott, ha bármit megbeszéltünk, az biztosan úgy is történt. Ez a megbízhatóság és korrektség nagyon komoly háttér ahhoz, hogy az ember valóban élvezni tudja a munkáját. Ehhez társul még az is, hogy szakmailag is többnyire olyan kihívások érnek, amelyek nekem fontosak.

A kézilabda- és a kosárlabda-közvetítések kárpótolnak például egy Verona–Torino-mérkőzés miatt? Vagy nem kell, hogy kárpótlásul szolgáljanak, mert más izgalmas kihívások ezzel szemben megtalálnak?

- Nem tudom, elegendő lenne-e, ha „csak” olasz bajnokságot közvetítenék… de itt azért labdarúgó- és kézilabda-Bajnokok Ligájával és NBA-vel is foglalkozhatok, ez pedig így együtt már teljesen megfelelő csomag. Illetve hozzátenném, hogy a családom miatt nagyon kötődök Szegedhez, és a Sport TV műsorrendje könnyebben összeegyeztethető az életemmel. Igyekszem keresni a munkámban azokat a lehetőségeket, amelyek újdonságot nyújtanak. Ilyen volt például az utolsó Serie A-fordulóban az esti négy mérkőzés, melyet körkapcsolásban közvetítettünk. Óriási élmény volt egyedül gardírozni és közvetíteni azt a négy meccset, főleg úgy, hogy folyamatosan változott az eredmény, ki marad bent, ki esik ki, satöbbi. Csodaszép emlék a tavalyi atlétikai világbajnokság, amelyen Hajdú B. Pistivel ketten voltunk a magyar nyelvű szpíkerek a stadionban. Teljesen más kihívásként éltem meg, és már a felkészülés során is újfajta energiákat kellett megmozgatni. Bevallom, nekem az olyan élményt adott, mint az a két olimpia, amelyen személyesen részt vehettem. Ezenkívül a Nemzeti Tehetséggondozóban foglalkozok fiatal kommentátornövendékekkel, újságírókkal, ami még inkább segít abban, hogy az ember megújuljon, frissen maradjon.

Igaz, hogy az M4 Sport is hívott kommentátornak?

- Igen, korábban többször is megkerestek.

Minek kellene történnie, hogy eligazolj a csatornától?

- Minden közhelynek van igazsága: soha ne mondd, hogy soha. De amíg ilyen körülmények között, ilyen szakmai kihívásokkal tudok dolgozni, addig szeretnék a Sport TV-nél maradni.

Az a hír helytálló, hogy 2012-ben lett volna lehetőséged az olimpiáról és az Eb-ről is közvetíteni, de ez végül meghiúsult?

- Fogalmazzunk úgy, hogy az akkori TeleSport-főszerkesztőnek – a megállapodásunk ellenére - volt egy olyan lépése, ami után megrendült a bizalmam abban a 2012-es projektben.

Szegeden, a Szedeák kosárlabdacsapatnál sportvezetőként is dolgozol. Azt el tudnád képzelni, hogy abba az irányba váltanál?

- Hivatalosan alelnök a titulusom, de az utóbbi időben már egyre kisebb szerepet vállalok, persze, amiben tudom, segítem a csapatot. Minden klub életében van egy határ, amikor már kifejezetten hátrányos, ha valaki csak érzelmi alapon intézkedik, márpedig én ilyen vagyok. Azt viszont el kell mondanom, még mindig nagyon nagy hatással van az aktuális lelkiállapotomra az, hogy a Szedeák nyert vagy veszített. Valószínű, hogy ez még sokáig így is marad, de profi sportvezetőnek nem vagyok alkalmas.

Ezek szerint 10-15 év múlva is a kommentátorállásban lehet majd téged látni?

- Azért elég nagy bátorság 10-15 évre előre tervezni, de jó lenne akkor is a futballról, a kézilabda-BL négyes döntőiről beszélni, bár túl babonás vagyok ahhoz, hogy ilyen messzire tervezzek. Ezt szeretem csinálni, és ha egy kommentátor élvezettel közvetít, az a nézőnek is jó. Lehet, nem szép dolog, de én a saját igényeimnek és nem a nézőknek akarok megfelelni. Örülök, ha kedvelik azt, amit csinálok, de általában a saját magam által felállított lécet szeretném átugrani.

Nagyon kevés olyan közvetítésem volt a 27 év alatt, ami után úgy álltam fel a székből, hogy “azt a mindenit, ez milyen jól sikerült!”. Mindig inkább azt keresem, miben lehet egy közvetítés jobb, vagy több. De ha a kommentátor élvezettel közvetíti az adott eseményt és örömét leli benne, akkor szerintem a néző sem jár olyan rosszul.

Már nyilatkoztad korábban, hogy nehéz legkedveltebb sportközvetítést választanod, hiszen általában a gyerekei között sem választ az ember. Csollány Szilveszter olimpiai bajnoki címét ki szoktad emelni, de ha az elmúlt öt évből kellene választanod, akkor mit mondanál?

- Az ETO BL-győzelmeit – például amikor a győriek Kiss Éva utolsó másodperces védésével nyertek –, vagy a Ferencváros tavalyi BL-elődöntőjét – amikor Emily Bölk a végső dudaszó előtt lőtt győztes gólt – ki tudom emelni. A 2020-as férfi kézilabda Európa-bajnokság is katartikus volt, ott a magyar válogatott jó pár nagyszerű meccset játszott. A futballmeccsek közül a helyszínről közvetített római derbik, a kosárlabdából pedig az NBA-döntők lennének a kedvenceim.

Pár éve 50-60 kilót adtál le, erre egészségügyi okok miatt volt szükség?

- Az nagyon nem jó, ha az ember 150 kilósan él, főleg úgy, ha ehhez 175 centis magasság társul. Egyszer ébredés után megmértem a vércukromat, és ekkor valószínűleg a NASA-nál bejelzett egy készülék, hogy ha ez az ember ilyen vércukorszinttel még él, akár földönkívüli is lehet... Abban a pillanatban döntöttem el, hogy ez nem mehet tovább. Azóta azért mindennap egy kihívás, különösen, ha az ember nagyon szeret enni. Nem könnyű nemet mondani a finom ételekre és italokra, pláne, ha 90-100 kilósan is ugyanannyit tudsz enni, mint 150 kilósan. Időnként el-elbukom, de összességében igyekszem figyelni arra, hogyan táplálkozom.

Nézőként, feltételezem, követed majd az idei Európa-bajnokság alakulását. Mit vársz Olaszországtól és Magyarországtól a tornán?

- Az olaszok csoportja elég kemény, és az előző Eb óta voltak komoly problémáik, lásd a legutóbbi vb-selejtező sikertelenségét. Úgy gondolom, legalább akkorra meglepetés lenne az olaszok döntőbe jutása, mint amekkora meglepetés volt, hogy három éve megnyerték a tornát. Nem lehetetlen vállalkozás, de szerintem már a csoportban meg kell szenvedniük. Spalletti kinevezése hozott egy kis nyugalmat, zajlik egy fiatalítás a kereten belül, a szellemiségét tekintve ez is lehet olyan válogatott, mint a három évvel ezelőtti, ebből pedig jól is kijöhetnek. A magyar válogatott esetében szurkolóként tudok csak megnyilvánulni. Természetesen nagyon szeretném, ha sikerülne továbbjutnunk a csoportból. Ezt az Európa-bajnokságot személyes okokból is nagyon várom. Az első torna, amelyre élénken emlékszem, az a ‘82-es világbajnokság volt. Arról a vébéről a mai napig nagyon sok epizód beugrik, persze, azóta sokat is olvastam róla. Akkor én 7,5 éves voltam, akárcsak most a kisfiam, Ákos.

Már ő is mutatja annak a jeleit, mennyire érdekli a sport, a futball és az, hogy mit mond a kommentátor. Sok mérkőzést együtt nézünk majd, ahogyan 1982-ben én is tettem az édesapámmal, és ez érzelmileg nagyon sokat jelent nekem.