Egy súlyos sérülés miatt maradt el az áttörés, ami a Premier League-be repíthette volna Futács Márkót. A korábbi válogatott csatár egy kiváló szezon után nagyon közel volt az Evertonhoz, de egy szerencsétlen pillanatban minden megváltozott. A Hajduk Split egykori gólkirálya most visszatekint pályafutása legfontosabb pillanataira, sérüléseire és a kihagyott lehetőségekre.

• Hogyan dolgozta fel, hogy a válogatottba csak háromszor hívták meg, és ahhoz is haza kellett jönnie, miközben korábban Angliában és Horvátországban is meghatározó játékos volt?
• Melyik csapatához érkezett úgy, hogy ő nagy király?
• Mit gondol Pintér Attiláról, aki egyedüliként hívta be őt a magyar válogatottba?
• Hogyan látja a saját karrierjét, és milyen tanácsokat adna a mai fiatal játékosoknak, akik hasonló helyzetben vannak?

A Csakfocinak adott interjújában őszintén mesél a profi futball árnyoldalairól és arról, hogyan találta meg a helyét a sport világában visszavonulása után.

"Egy szerb specialista azt mondta, ilyen térddel tíz labdarúgóból hét biztosan abbahagyja"

Hogyan telnek a mindennapjaid a visszavonulásod óta? Mennyire maradtál a foci közelében? Nyáron még azt nyilatkoztad, hogy elkezded a C-licencet és foglalkoztat az edzői pálya, de az ügynökösködés is.

– Megcsináltam a C-licencet, de a játékosügynökösködéssel kapcsolatban éreztem azt, hogy az áll hozzám a legközelebb, úgyhogy jelentkeztem nyáron az UEFA képzésére és el is végeztem már. Sok országban voltam játékos-pályafutásom során, sok mindenkit ismerek, szeretném ezt hasznosítani a fiatal labdarúgók segítésében. Ezzel telnek tehát a mindennapjaim, maradtam a foci közelében, utánpótlásmeccsekre és NB I-es mérkőzésekre is járok, egy nagyon kedves gyerekkori barátommal alapítottunk egy menedzserirodát.

Miután a Honvédtól visszavonultál, volt még azért egy rövid próbálkozás az amatőr osztályban, a megye I-es Balatonlelléhez igazoltál, pályára is léptél. Mi volt ott a terved? És mi történt végül, hogy csak egy meccs lett belőle?

– Balatonlelle nagyon közel áll a szívemhez, ott nőttem fel, a családnak több vendéglátóegysége is van ott, minden nyaramat ott töltöm. Korábban volt egy olyan ígéretem, amire én már szinte alig emlékeztem, hogy onnan vonuljak vissza. Amikor a Honvédtól való távozásommal egyidejűleg bejelentettem a visszavonulásomat, megvolt bennem a szándék, hogy a fociban maradjak és segítsek a Balatonlellének feljutni az NB III-ba. Miután azonban felvettek az UEFA játékosügynöki képzésére, rengeteget voltam külföldön, nagyon sokat kellett utaznom és nem úgy szerettem volna egy csapat része lenni, hogy csak eljárogatok meccsekre a hétvégén edzések nélkül, mert akkor pont az ellen mentem volna, amit én is képviselek. Sajnos nem volt kapacitásom edzésekre járni, úgyhogy ez abbamaradt. Plusz azért már annak a határán voltam, hogy a foci utáni életemet lehetőleg ne a fájdalom határozza meg, és tudjak normális életet élni, erre is vigyáznom kell.

Lehet, hogy alacsonyabb szinten tudtam volna még focizni 2-3 évet, de szeretnék még teniszezni, padelezni, lábtengózni önfeledten és ne az legyen, hogy nem tudok felmenni már a lépcsőn sem. Ha esetleg még bárhol pályára lépnék a következő fél évben, akkor az csakis kizárólag Balatonlelle lehet, sehol máshol.

Mennyire ért egyébként váratlanul az, hogy tavaly nyáron visszavonultál? Hiszen amikor a Honvédhoz igazoltál áprilisban, még a hivatalos bejelentésben azt lehetett olvasni, hogy "a támadó teljesen egészséges, de a csapatedzések és a meccsterhelés még hiányzik, a cél, hogy fokozatosan lendüljön játékban, egyre több lehetőséget kapva, s a tervek szerint néhány héten belül léphet először pályára."

– Már régóta voltak fájdalmaim, sokszor edzettem gyógyszerrel, nagyon szerettem volna még folytatni, de már úgy egyeztünk meg a Honvéddal is, hogy egyfajta próbaidőszakra mentem oda. Szerettem volna tudni, mit bír a térdem, tudom-e még olyan szinten terhelni, amit megkövetel a bajnokság és amit elvárok magamtól én is. Úgyhogy ez nem igazán jött hirtelen, benne volt a pakliban, hogy ha a próbaidő alatt nem tudom olyan szintre hozni magam, hogy az a Honvédhoz méltó legyen, akkor én befejezem.

Számon tartod, hogy hány komolyabb sérülésed és műtéted volt pályafutásod során?

– Két nagyobb műtétem volt, a bal és a jobb térdemben is elszakadt a keresztszalag, a balnál porcleválás és kopás is volt, az rosszabb állapotban is van. Ezeken kívül még négy olyan operációm volt, ami annyira nem vészes. Az is hozzátartozik ehhez, hogy milyen a testalkatom, 95-100 kg súlyt kellett cipelni magammal, a játékom is nagyon harcos volt a pozíciómból adódóan. Lehet, más testalkatú játékos ebből könnyebben kijön. Én megtettem mindent ennek az ügynek az érdekében, de tiszteletben akartam tartani a testemet, nem akartam kifilézni, nehogy az legyen, hogy 34-35 éves koromtól kezdve sántikálnom kell, hiszen most kezdődik az életem nagyobb része reméljük. Még a Hajduknál egy szerb specialista azt mondta, ilyen térddel tíz labdarúgóból hét biztosan abbahagyja.

Ez volt az első komolyabb jelzés, hogy már egyre közelebb a vége és nem lehet ebből teljesen felépülni?

– Az a sérülés nagyon kemény volt, az volt a legdurvább, mert az első keresztszalag-szakadásom a jobb térdemben teljesen rendbe jött, a Hajduknál pedig jött a bal, amivel kapcsolatban említettem, hogy az porckopással és -leválással is járt, nagyon komoly volt a rehabilitáció is. Utána ugyan még évekig játszottam, de már gyógyszereket szedtem, kontroll alatt tartottam a térdemet. Amikor Szlovéniából hazajöttem az MTK-hoz, nagyon boldog voltam, mert teljesen tünetmentes lettem és szinte alig éreztem fájdalmat, de a Hajduknál történt műtétem óta teljesen az életem részévé vált, hogy a bal térdem másképp viseli a terhelést.

"Nagy királyként mentem oda, csak mert egy Bundesliga-csapatból érkeztem"

Általában még a pályafutásuk vége felé sem szeretnek a játékosok nagy összegzést csinálni és értékelni, te ezt megtetted már, miután bejelentetted, hogy vége?

– Annyira nem igazán, nem is terveztem olyan hatalmas elemzéseket és megfejtéseket csinálni. Összességében ez így volt jó, nagyon sok mindent kaptam a focitól, akár a nyelveket, külföldi tapasztalatokat, sikereket. Tudom, hogy akár több is lehetett volna benne, de kihoztam belőle a maximumot. Azt tudom kiemelni, hogy rengeteget tanultam, akár a mentalitással, kommunikációval vagy a külföldi élettel kapcsolatban. Amilyen hibákat én elkövettem, azokból tanulva szeretném átadni ezt a rengeteg tapasztalatot a fiatal generációnak. Nagyon szép időszak volt, ezt akarom kamatoztatni.

Egy korábbi interjúdban elmondtad, hogy túl későn értél meg mentálisan a profi futballra. Manapság egy fiatal magyar játékos már könnyebb helyzetben van ebben a tekintetben, mint te voltál 2006-ban, 16 évesen, amikor a Nancyhoz kerültél?

– A mai fiataloknak még sokkal nehezebb, mint nekem volt. Egyre nehezebbé válik ez a közeg, sokkal többet kell kommunikálni és foglalkozni a fiatalokkal. Nagyon kevés a karakter az öltözőkben, kevés az olyan személyiség, akiktől lehet tanulni. Azt kommunikálom a mostani fiatal játékosoknak is, hogy a focin kívül rengeteget kell dolgozni mentálisan is magukon. Amikor aktív voltam, több mentáltrénerrel is dolgoztam, 25 évesen esett le az egész, hogy hogyan kellene dolgozni a labdarúgás közegében, hogyan kell kommunikálni és alázatosnak lenni, mit kell beletenni ahhoz, hogy jobbak legyünk, mint a másik és nem csak arról szól a mai foci, hogy bemegyünk és eltöltünk két órát az edzőközpontban. Sokkal többről szól, a mai fiatalok közül pedig sokan ezt nem értik, úgyhogy például ezt folyamatosan kommunikálom azok felé, akikkel elkezdünk dolgozni.

Milyen hibákat követtél el a pályafutásod során abból adódóan, hogy nem voltál felkészülve mentálisan a profi focira?

– Nagyon nehéz, nagyon sok ember van körülöttünk a profi világban, nagyon sok mondat, információ hangzik el akár egy sportigazgatótól, edzőtől, másodedzőtől, stb. Mindig azt mondom a fiatal játékosoknak, hogy meg kell tanulniuk egy falat húzni maguk köré, tisztában kell lenniük a tehetségükkel, tudásukkal, el kell érniük azt, hogy senki ne tudja ezt elmozdítani negatívan. Ott vannak még a szülők is, akik rengetegszer motiválni akarnak, de rossz eszközt használnak ehhez, sok fiatal játékoson van nagy nyomás ebből adódóan, nagyon sok mindenkinek meg kell felelni. Ha én hamarabb elkezdtem volna dolgozni mentáltrénerrel, aki kitisztítja ezt a képet, ki tudtam volna ventilálni valakinek hetente többször azt a rengeteg információt, amit kaptam, szelektálni, mi az, ami én vagyok, miért beszélt így velem az edző, akkor sokkal jobb teljesítményt tudtam volna nyújtani. Volt olyan, hogy az edző motiválni akart, de mégis romba döntött azzal a mondatával és elment rá 1-2 hét, amíg azt fejben elrendeztem és nem tudtam jól játszani.

Nagyon megviselt általában lelkileg, ha nem voltam kezdő, de például amikor a Werder játékosaként a másodosztályú Ingolstadtba kölcsönadtak, nagy királyként mentem oda, csak mert egy Bundesliga-csapatból érkeztem. Voltak olyan időszakok, amikor sajnos nem a foci volt nekem az első, több időt töltöttem a haverokkal, mint kellett volna, emiatt is voltak nézeteltéréseim az edzővel.

Ha csak a felnőtt karrieredet tekintjük, akkor 14 különböző klub játékosa voltál. Ezt sokallod?

– Nem gondolom, hogy ez sok lenne, mindenhol tanultam és a mai napig tudok profitálni az összes országban szerzett kapcsolataimból. Mindenhol rengeteg tapasztalatot szereztem, manapság egy fiatal játékos nem tud olyan szituációba kerülni, amit én nem éltem át, amire nekem ne lenne valamilyen megoldásom, tanácsom. Persze minden játékos álma, hogy legendaként fejezze be egy klubnál, de nekem nem így alakult, egyáltalán nem sajnálom. Valószínűleg ennek is megvan az oka, biztosan csinálnék valamit másképp már én is, például nem rohannék el egyik klubból a másikba azért, mert nem merek szembenézni a problémával, vagy mert mindig másra fogtam, hogy miért nem játszok, nem egyszer fordult elő, hogy azt mondtam, az edző a hülye.

Játszottál Angliában és Németországban is a másodosztályban, nagyon közel voltál a topligákhoz, mennyire bánt, hogy ez nem jött össze?

– Egyáltalán nem bánt, persze sokszor volt olyan döntésem, amit érzelmi alapon hoztam és nem úgy kellett volna, talán ez is megakadályozott ebben. Tisztában vagyok azokkal a döntésekkel és hiányossággal, amiket abban a korban még nem láttam, mint a legtöbb fiatal, benne maradtam ebben a tehetség státuszban. Nem láttam, mennyivel több munkát kellene beletenni külföldön légiósként, főleg magyarként.

"Ezt szerintem senki nem gondolta volna, így én sem, nagyon fura volt."

Azt jól tudom, hogy a legközelebb akkor álltál a Premier League-hez, amikor gólkirály lettél Splitben?

Igen, 80-90%-os állapotban volt már az ügyem, nagyon közel álltam az Evertonhoz. Az lett volna az a lépés, ami által kijön minden addigi beletett munka, éppen ezért ez volt a legfájóbb, nem is a korábbi werderes vagy championshipes időszak, amikor szintén közel volt a topliga.

Azt a PL-szerződést nagyon megérdemeltem volna, már szinte nyílt titok volt a klubváltásom, bőven előrehaladott tárgyalások folytak, de valamiért így kellett lennie, jött az a fránya sérülés a Dinamo Zagreb ellen. Viszont még azt követően is össze tudtam hozni jónéhány évet profi szinteken.

Magyarországon 5 különböző klub játékosa voltál felnőtt szinten, DVTK, Vidi, MTK, ZTE és Honvéd. Melyik magyar időszakodra emlékszel vissza a legszívesebben?

– Talán két klubot emelnék ki. Diósgyőrben töltöttem életem egyik legszebb évét, nagyon sikeresek voltunk, elképesztőek voltak a szurkolók, jól ment a foci, onnan lettem először válogatott. Az MTK-nál is nagyon jó időszakom volt, jól éreztem magam a klubban, nagyon jó csapatunk volt. Sajnáltam, hogy kiestünk, mert ott nagyot hajráztunk. Éreztem a bizalmat, ami nagyon fontos egy támadónak, az az időszak nagyon tetszett. De összességében minden klubomnál tapasztaltam valami pozitívumot, viszont az MTK-hoz és a Diósgyőrhöz húz leginkább a szívem.

Gondoltad volna, hogy az NB I-ből hamarabb behívnak a válogatottba, mint külföldről? Pedig előtte az angol és német másodosztályban is játszottál, Portsmouth-ban elég jó szezonod volt.

– Ezt szerintem senki nem gondolta volna, így én sem, nagyon fura volt. A Portsmouth-nál és a Hajduk Splitnél töltött időszakom alatt lett volna leginkább még létjogosultsága a válogatott meghívónak. Akkoriban persze nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért nem kellek, nem tagadom, hogy csalódott voltam, de utólag már nem keresem erre a válaszokat. Nem ez a legfájóbb pontja a karrieremnek.

Miben van a legnagyobb hiányérzet?

A Hajduknál elszenvedett sérülésem utáni hatalmas csalódottság és letargia közelében sincs az, hogy csak háromszor voltam válogatott.

Persze, hatalmas élmény lett volna a pályán átélni egy Európa-bajnokságot, az a szurkolás, fanatizmus, ami a lelátóról áradt a szurkolóktól, az nagyon hiányzik, de az az érzés, hogy a sérülés miatt nem tudtam eligazolni a Premier League-be, amit nagyon megérdemeltem volna, messze a legfájóbb történés.

Ha manapság lennél gólkirály a horvát bajnokságban, könnyebb dolgod lenne bekerülni a válogatottba? Hiszen Rossi csapatában talán pont a csatárposzt az, ami kevésbé megoldott, ha nincs Varga Barnabás, akkor jelenleg nehéz őt pótolni.

– Jó kérdés, nagyon nehéz erre válaszolni. Anno sokat gondolkodtam azon, miért nem kaptam több lehetőséget, jöttek-mentek az edzők, de Pintér Attilán kívül senki nem számított rám. Talán ebben benne volt az én játékstílusom, az is, hogy nem védekeztem annyit és esetleg akkoriban az edzőknek mozgékonyabb, védekezőbb támadók kellettek.

A hajdukos időszakom alatt Bernd Storck ígérete ugyan már az volt, hogy be fog hívni, de aztán megsérültem. Lehet, hogy most Rossinál épp olyan stílusú csatár jönne be, mint amilyen én voltam.

Mondhatni, hogy számodra nem jött jól, hogy leváltották Pintér Attilát, aki amúgy rengeteg kritikát kapott?

– Nekem nagyon pozitív tapasztalatom volt vele, szerettem őt, értékelte a játékomat. Folyamatosan kommunikáltunk, jól működtünk együtt, bár valóban megosztó személyiség. Ugyanakkor nem gondolom, hogy rosszul jött a leváltása, nem ezen kellett volna múlnia, voltam olyan jó formában utána is, hogy meghívót kapjak bárkitől. Én sosem kérdezősködtem, hogy miért nem hívnak, csináltam a dolgomat a klubjaimnál és arra koncentráltam.

Splitből végül egy súlyos szurkolói atrocitás miatt jöttél el. Ez a verekedés is olyan komoly hatással volt a karrieredre, mint akár egy súlyos sérülés?

– Ahogyan a Hajduk nem kezelte jól ezt a balhét, az volt nagyon fájó, ahhoz képest, mennyi mindent tettem a klubért, és ez történt, elég rosszul nézett ki. Inkább az volt az aggasztó, ahogyan ezt az esetet kommunikálták és nem álltak ki a játékosok mellett, ez nagyon furcsa volt.

Végül a Vidi következett és egy nagyon rövid ljubljanai kitérő mellett kizárólag magyar csapatok, a ZTE, az MTK és a Honvéd. A Fehérvárra igazolásodnál be volt még tervezve egy komolyabb külföldi váltás a későbbiekben?

– Egyértelműen ez volt a cél, bár tisztában voltam azzal, hogy nem voltam fiatal, igaz, egy támadónak talán az számít a legjobb kornak. Fél szemmel azért dolgoztam, hogy újra egy komolyabb külföldi lehetőségem legyen, de sajnos ez nem jött össze, egyetlen ajánlat sem érkezett másik országból. Érdekes, de talán már az MTK volt az a csapat, amelyhez már úgy igazoltam, hogy talán jó lenne onnan visszavonulni. Viszont olyan jól sikerültek ott a dolgok, hogy már az első fél év után több külföldi ajánlatom volt, viszont maradtam inkább a klubnál az NB II-ben is, nem voltak olyan erős külföldi megkeresések, hogy megérte volna menni.

Ha 1-10-ig pontozni kellene a karrieredet elégedettség szempontjából, hanyast adnál rá?

– Most 7-est adnék rá, de talán térjünk vissza rá öt év múlva, addigra ugyanis könnyen lehet, hogy már az az időszak is hasznos lesz számomra a mostani karrieremben, ami játékosként negatív volt.