"Angliában még mindig szeretettel fogadnak és nagy tisztelettel néznek rám" – nyilatkozta a Heteknek Gera Zoltán, aki több más témát is érintett a beszélgetés során. Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük a nyomtatott formában megjelent interjút.
Milyen érzés a visszavonulásodra gondolni?
- Magán a visszavonuláson először egy szezonzáró Balmazújváros elleni meccsen gondolkoztam el. Ha ott nem játszom, akkor lehet, hogy még egy évet próbálkozom, de ott, azon a meccsen elbizonytalanodtam. Ezután elmentünk a családdal Horvátországba nyaralni, ahol kellett volna edzenem, hogy a következő héten induló felkészülésre formába lendüljek. Oda úgy utaztam el, hogy azon töprengtem, visszavonuljak-e vagy sem. Ez nagyon megnehezítette a pihenést, sőt nem is pihentem, mert végig őrlődtem, hogy mi lesz ebből. Első nap: „Hát mondom, ezt kihagyom.” Következő nap: „Ezt is kihagyom.” Harmadik nap: „Kell ez nekem? Kell ezt erőltetni?” És mivel vége lett a nyaralásunknak, akkor már úgy jöttem vissza, hogy eldöntöttem: vége, nem fogok erőltetni még egy évet. Jól is döntöttem, mert az utolsó év valószínűleg tele lett volna frusztrációval.
Hogy fogadták ezt a Fradinál, amikor visszamentél és bejelentetted?
Már a legelső edzés után jeleztem a klubnak, hogy abbahagyom a focit, és nem erőltetem. Lehet, hogy ők is azt gondolták, jobb ez így. Viszont azt beszéltük meg a Fradinál, hogy mindenben támogatnak, bármit is szeretnék csinálni. Nagyon korrektek voltak, Kubatov Gábor elnök úr is támogatott mindenben. Akkor egyből átálltam „a sötét oldalra.”
Milyen volt ez a gyors váltás?
- Rögtön nagy lendülettel belevágtam, besegítettem a stábnak. Akkor még nem volt edzői papírom, akkor kezdtem el, de támogató volt mindenki. Így utólag lehet, hogy talán pihenhettem volna egy kis időt, de úgy voltam vele, hogyha valaki abbahagyta a futballt és túl sokáig nem csinál semmit, abból csak baj lehet. Éreztem, hogy tétlenül nem tudok sokáig megmaradni egy helyen. Élveztem, ez egy teljesen új szakma, új dolog, de a focitól nem szakadtam el az elején, mert állandóan beálltam játszani az edzéseken.
Gyorsan történt is egy edzőváltás, jött Szergej Rebrov, és egy évet ott dolgozhattam vele. Közben már a Mistert, Marco Rossit is kinevezték a válogatott élére, és ő is hívott, hogy nála is pályaedző legyek, úgyhogy egyből két ilyen kaliberrel tudtam együtt dolgozni.
Érdekes módon mindig ezek a külföldi emberek voltak azok, akiktől nagyobb bizalmat kaptam. Tényleg élveztem ezt az időszakot, idehaza a két legjobb edző kezei alatt dolgozhattam. Teljesen jól indult ez a fajta pályafutásom, annak ellenére, hogy gyorsan történt minden. Nem úgy kezdtem el, hogy biztosan edző leszek, hanem úgy, hogy meglátjuk, van-e hozzá érzékem, egyáltalán szeretem-e, hogy bírom azt az edzői stresszt, ami más, mint a játékos stressz. Nagyon nehéz feladatot vállaltam el kezdésként. Egy év után jött a lehetőség az U21-es válogatottnál. Akkor ez egy nagy lehetőség volt, viszont utólag belegondolva, kicsit türelmesebbnek kellett volna talán lennem, de ez már a múlt. A lényeg az, hogy most a helyemen vagyok, és szeretem az edzői szakmát. Egyre jobban belejövök, egyre jobbnak érzem magam benne.
Melyik edzőid voltak rád a legnagyobb hatással?
- Nagyon sok jó edzőm volt. Talán Tony Mowbray (a West Bromwich Albionnál volt az edzője - szerk.) gyakorolta rám a legnagyobb hatást, és persze Roy Hodgson. 29 évesen olyanokat tanultam meg, amiket előtte nem tudtam csinálni. Nagyon jó csapatunk volt, nagyon jó focit játszottunk a West Brommal, nagyon-nagyon élveztük a futballt, és ő óriási hatással volt rám. Hodgsontól a játékintelligenciát, a szervezettséget, az úriemberséget és a játékosokkal való kapcsolatot lestem el. Egészen külön- legesen bánt a játékosokkal. A mai napig szoktunk üzenni egy- másnak. Hogyha megyek Londonba, gyakran találkozunk is, ő egy mentor az angol edzők közül a számomra.
Garami Józsi bácsi is egészen elképesztő, ő látja a futballt, ahogy összerakta a szálakat és kiszúrta a játékosokat. Zseniális edző.
Nagy hatással van még rám az első pécsi edzőm, Róth Antal is, akit a mai napig szintén a mentoromként tartok számon. Ő egy nagy tudású edző, sokat szoktam vele beszélni, és jó tanácsai vannak. Mellette most bármelyik edzőmet mondhatnám, mindenkitől tanultam valamit. Kiemelném még talán Gellei Imrét, aki az U21-es válogatottban volt az edzőm, egy igazi úriember, nagyon jól bánt a fiatalokkal, a felnőtt válogatottba is ő hívott meg. Úgyhogy ő is egy különleges személy volt nekem. Ahogy elkezdtem az edzői szakmát, egyből eszembe jutott, hogy melyik edzőtől mit hallottam. Rengetegféle edzővel dolgozhattam együtt, tőlük mind el lehet valamit csipegetni, amihez közben hozzárakod a saját személyiséged, a saját edzői felfogásod.
Azzal az elvárással találkozni leginkább a hazai futballvilágban, hogy idehaza csak akkor lehet jó edző az ember, ha tud keményen bánni a játékosokkal. Te erről mit gondolsz?
- Hát, én teljesen másként gondolom az egészet. Például, ha valaki kiabál, azt megszokják, ahhoz hozzászoknak.
Nekem nagyon sok „kiabálós” edzőm volt. Ha kiabáltak, nem az jut eszedbe, hogy milyen jó, odafigyelek, hanem hogy megint mit ordibál?! Én nem vagyok egy kiabálós típus.
Én nem hiszek abban, hogy attól fogunk eredményt elérni, mert ordibálunk a játékosokkal. Hitelesnek kell lenni, és a szakmaiság az egy teljesen más dolog, mint az, hogy kiabálunk a játékosokkal. Nekem a sok edzőm között ritka volt az olyan kiabálós típusú, akire azt tudom mondani, hogy jó volt. Hodgson például egy teljesen nyugodt edző volt, ő csak akkor kiabált, amikor nem vártuk tőle. Amikor azt gondoltuk, hogy most biztos kapni fogunk a félidőben, akkor mindig nyugodt volt, és mondta: „Nyugalom, uraim, semmi probléma, a második félidő jobb lesz.” Amikor viszont jól álltunk az első félidőben, na, akkor kikelt magából, meg akart bennünket ijeszteni. Ez is hozzátartozik a szakmához. Nem azon múlik, hogy valaki jó edző vagy rossz edző, hogy kiabál. Én azt látom, hogy ha következetes vagy, akkor elfogadnak.
Rebrov sem volt ordibálós edző. Határozott és következetes volt, ő mindennap ugyanazt mondta. Nem volt egy nyitott ember, de mégis mindenki tisztelte, mert értett a futballhoz.
Mennyiben más az edzői pálya, mint focistának lenni? Hogyan tudod összehozni a családdal?
- Azért ez nehezebb, több időt, energiát igényel, otthon is kevesebbet van az ember. Én úgy voltam mindennel, hogy amit csinálok, azt szívből csinálom, teljes erőbedobással. Utálom azt, hogyha felkészületlen vagyok. Most az edzősködést is ugyanúgy csinálom, mint amikor játszottam. Ugyanúgy beleállok, csak annyi, hogy ez most sokkal több időt elvesz, mint a futball. Próbálok egyensúlyt tartani a munka és az otthoni dolgok, a család között, de nem olyan egyszerű. Néha látja rajtam a feleségem, hogy beszél hozzám, én meg „máshol járok.” Húsz éve vagyunk házasok, nem véletlenül Timi a feleségem, ő ezt eltűri, tudja, milyen vagyok. Más nem tűrné el, ez így van jól. Jó, ha az embernek olyan társa van, aki ismeri. Ő játékosként is eltűrte, most edzőként is eltűri a dolgaimat. Ha nincs egy jó családi háttér, akkor te csinálhatod bármilyen jól. Megéri, hogy tönkremenjen a családod vagy a házasságod azért, hogy jól érezd magad, vagy hogy sikeres legyél a futballban? Annyit nem ér az egész. Amíg ezt a kettőt jól össze tudom egyeztetni, addig működik a dolog.
Elég nagy médiafigyelmet kapsz, bármi történik veled. Hogyan kezeled a nyomást és a kritikákat edzőként?
- Talán annyi a különbség játékosként és edzőként, hogy most én vagyok a feje a csapatnak, nem egy játékos a sok közül. Játékos koromban megtanultam ezeket kezelni. Nem olvasok híreket magamról, most már hosszú ideje nem használom a közösségi médiát, se a Facebookot, se az Instagramot. Egyszerűen nem vagyok rá kíváncsi, mert azt látom, hogy nincs is értelme, és csak fölidegesíteném magamat. Nekem az sokkal többet számít, ha valakivel találkozom, és beszélgetek valamit a futballról. Van, aki belenéz a szemembe, és akkor valami kapcsolat kialakul, beszélgetünk. Ez teljesen más, mint az, hogy valaki névtelenül írogat.
Játékosként sem érdekelt, hogy mit mondanak rólam, amikor jól vagy éppen rosszul ment a futball, mert tudtam, hogyan teljesítek.
Most is tudom azt, hogy én mit teszek bele ebbe az edzői pályába, mit teszek bele a játékosokkal vagy a stábbal való kapcsolatba. Nekem az a fontos, hogy ott a klubon belül, a közvetlen főnökeimtől kapjak őszinte visszajelzést, és hogyha ez megtörténik, akkor ehhez tudom magamat igazítani vagy viszonyítani. Most a helyemen vagyok, mert egy nagyon jó közegbe csöppentem bele. Támogató légkör, támogató emberek vesznek körül, és az ember így szeret is dolgozni. A kritikát akárkitől nem fogadom el, nemigen foglalkozom azzal, hogy ki mit mond rólam. Önkritikus voltam mindig is. Tudtam, hogy mi az, amit jól vagy rosszul csinálok.
A teljes interjú a Hetek című hetilapban olvasható.
