A kulturtapas.hu készített egy remek interjút Mészöly Kálmánnal.
A kor viszonyai között hogyan zajlott egy ilyen válogatott túra?
Nagyon hosszadalmas volt. Európából elindultál, mire leértél az utolsó helyre Chilébe, meguntad az életedet és be voltál szarva hatszáznyolcvanszor, hogy a repülőgépen mi lesz, hogy lesz. Az elején borzasztó rossz volt, csak amikor már belejöttünk, akkor javult a dolog. Volt például egy franciaországi menedzserünk, akinek később már úgy mondták a vezetők: Budapest-Párizs, onnan azonnal az óceánjáró, és irány Montevideo, vagy ahová a meccsek le vannak kötve. A végén már 2 átszállással repültünk, például a Hexagonal idejében. Minden úgy volt lekötve, hogy nagy távolságokat kellett berepülni, de már egyhuzamban ment az egész.
A vébé előtt a chilei körülményekből legalább annyira fel kellett készülni, mint magukból az ellenfelekből?
Az évek során borzasztóan megváltozott mindenkinek a véleménye egész Dél-Amerikáról, mert hiába tudtunk egy-két dolgot a nagy brazilokon, a Pelén, a Didin, a Vaván keresztül, ebben a tekintetben rengeteg volt a meglepetés… Dél-Amerika szenzációs volt, nem is mentünk máshova utána, tulajdonképpen az egész telet ott átfutballoztuk. Egyrészt jó körülmények voltak: az ételek, az ellátottság – az egyértelmű –, vagy amikor a tengerparton volt a csapat szálláshelye, akkor meg az uszodától kezdve minden az égvilágon. De ’61-ben kimentünk, jött az első válogatott mérkőzés és rögtön 5-1-re kaptunk ki a chileiektől. Hát, borzasztó nagy blama volt, és akkor elkezdődött a vezetők részéről, hogy ez így nem lehet, mert a vébén nagyon nagy problémák lesznek. Más se volt a mérkőzés után, csak „Cinco-uno, cinco-uno!”, mindenfelé azt mondogatták a helyiek: „oiga” (hallod), „mira” (figyelj), cinco-uno! Úgy égtünk, hogy az nem igaz! „Cinco-uno az anyád szentségit”, mondta a Farkas Jancsi, de igazuk volt, hát kaptunk egy ötöst, na, mi ezt tanultuk meg először spanyolul… Aztán amikor utána meg mi rúgtunk hetet, akkor meg siete-valami volt nekünk.
(...)
Az 5:1-es vereség Önnek bizonyára felejthetetlen, hiszen ekkor mutatkozott be a magyar válogatottban, de volt ennek a barátságos találkozónak bármilyen jelentősége a csapat szempontjából?
Nekem ez a blama az első mérkőzésem volt a válogatottban, de hátvédként még így is az volt a szerencsém, hogy az enyémek (a csatárok – a szerk.) semmi olyan dolgot nem csináltak, hogy azt kaptam volna: a következő meccsen már repülés és többet nem jöhet a Mészöly. Az ötös után az volt a félő, ki fogad majd minket a folytatásban, mert hát megvoltak a pénzek, amiket le kellett tenni a szövetségnek a válogatott anyagi juttatásai miatt. És az 5:1 után azt mondták a Lajos bácsiék is: gyerekek, ez nem európai szórakozás, itt még egy ötös és már össze is csomagolnak nekünk, odaadják a repülőjegyet és hasta la vista.
Önnek személyesen jelentett valami pluszt, hogy Chilében legendás Vasasos barátjával, Farkas Jánossal együtt mutatkozhattak be a válogatottban?
Hát persze, sokat jelentett! Sajnos a Jancsi nem a legjobban játszott azon a túrán. Egy szobában laktunk, és mondtam is neki, hallod, legalább csinálj valami olyat, hogy észrevegyenek, mert ha mondjuk, én jól szerelek kettőt, akkor már bent tudok maradni a csapatban, de hogy egyszerre kerüljünk be és essünk ki mind a ketten a válogatottból, az nem lehet!
(...)
Említette, hogy az 1961-62-es csapatban egyre nagyobb szerep jutott az Önhöz hasonló fiataloknak, de egyben a rutinosak is meg akarták mutatni, hogy az 5:1-es „bemutatkozás” csak kisiklás volt.
Grosics – Mátrai – Mészöly – Sárosi – Bozsik – Solymosi – Sándor Csikar – Göröcs – Albert – Tichy – Fenyvesi (sorolja szinte levegővétel nélkül Mészöly Kálmán – a szerk.)
Tehát akkor még a Grosics védett nálunk, Bozsik is velünk volt, borzasztó jó csapategység alakult ki. A Grosics nagyon sokat tett, imádtam vele játszani hátvédként, ahogy irányított, ahogy beszélt, meg amilyen ember volt. A Bozsik szintén egy fantasztikus ember volt, hiába mondták, hogy épphogy alá tudta írni a nevét. Sokat tett, hogy a Cucu velünk volt. Aztán a Csikarra megint csak nagyon nagy szükségünk volt, de ő azért már rafkó volt… A bajok a Tichyvel voltak, mert összebalhéztak a Barótival. Nagyon csúnyán beszélt a Tichy Lajos és az öreg leredukálta mindig kevesebbre az ő működését. A Tichy egy XIII. kerületi krakéler pali volt, és sajnos az Albert Flórival sem jöttek ki. Olyan látványosan nem adta neki a labdát, hogy az egy disznó dolog. A Csikar ebben aztán fantasztikus volt, behívta a szobába az Albertet meg a Tichyt, és lerendezte. „Hogy lehet így viselkedni, ahogy ti ketten viselkedtek?!” Aztán volt még egy következő rész, és a Tichy is rájött, hogy változni kell, mert itt egy csomó tehetséges fiatal és nem fog beférni.
(...)
Aztán a világbajnokságon pont az ő lövésén múlt, hogy nem lett meg az elődöntő. Vagy inkább Latisev bíró gyenge látásán.
Az csak a Latiseven múlott! Én egy elég hirtelen pali voltam, és amikor nem adta meg a szabályos gólt, én akkor, mint az állat elindultam és azt hittem, hogy nekimegyek. Nem is tudom már, hogy ki fogott le: „hallod, a vébé után se szabadulsz!” – mondta. Annyira bennünk volt, hogy egy ilyen disznó dolog miatt esünk ki. De ez is összehozta a csapatot. Ha a csehek ellen jól szerepelünk a vébén, meg nem lehetett volna állítani azt a válogatottat.
1961 emlékezetes év volt a pályafutásában: miközben bemutatkozhatott a válogatottban, a Vasassal megnyerte első bajnoki címét, méghozzá a korábban Barótit váltó Illovszky Rudolffal a kispadon. Milyen volt a klubcsapatában is egy korszakos mester keze alatt dolgozni?
Illovszky az ilyen volt (szemellenzőt mutat – a szerk.) Egyrészt komcsi, másrészt „tudhassák-láthassák”, de nagyon értette a futballt! Nagyon szigorú volt, kemény volt, ő nála nem lehetett mellédumálni vagy mellétekeregni. Illovszky bátyja orvos volt, neki meg azt hiszem, négy polgárija volt csak, de mint edző, nagyon tudott. És ahogy mondtam, nem lehetett becsapni. „Leheljen rám” – mondta. Mit leheljek, gondolja, hogy magára fogom fújni az izét… „Ne törődjön vele, fújjon csak ide…! Na, ha még egyszer meglátom-megtudom…” És akkor én is éreztem, hogy sok volt a whiskyből vagy a fröccsből, vagy valami. Szóval, Rudi bácsinak nem volt magas iskolai végzettsége, de emberileg olyanokat tudott, amit nem lehet megtanulni.
Erről a korszakról azóta annyi történet kapott szárnyra, hogy az embernek szinte olyan érzése van, mintha a csempészet egy intézményesült rendszerben működött volna.
Ez az Öcsi bácsiéktól kialakult. A Machos Ferenc nálunk egy közkedvelt játékos volt a Vasasban, egy vagány pali, aki benne volt ebben az Aranycsapat kezdetén. Kimentek és tudtak csempészni, megvolt, hogy mennyi nylon harisnya kell meg ilyenek. A felvevőpiac aztán nem változott. Vagy mondom azt, hogy a Bozsikot például mindenki szerette, imádta a Cucut, de a külső környezete nem tudta, hogy ő miből él. Neki volt egyedül maszek butikja, a Farkas, a Mészöly nem is vitte másnak a fonalat, csak a Bozsiknak, ott meg egy az egyben átvették a kilókat.
És ha jól ment a csapatnak, a vámon sem volt probléma…
Voltak olyan dolgaink, hogy hihetetlen! Én vagányul tudtam beszélni, jöttünk haza Bécsből egy válogatott mérkőzés után, megérkezünk a határra és már szóltak, hogy ha jön föl a vámos, valahogy rendezzem le. Hát, mondom, hogyan?! Mindegy, jön föl a vámos, „Erőt, egészséget, magyar vámvizsgálat!” Én meg ott álltam az első ajtónál, mondom, én vagyok a csapatkapitány, a Terpitkó elvtárs, a vám-atyaúristen, velem üzent, hogy semmi olyan dolog, szipós vagy nagyobb arany dolog nincsen, nem kell aggódni. Nem volt igaz, mert én nem beszéltem senkivel, de bedobtam, hogy hátha. És működött… Csak arra kellett vigyázni, hogy ne kerülj bele bizonyos dolgokba, mert amikor mentünk nyugatra, ne tudd meg, mikkel kerestek meg. Például volt egy srác valahol Dániában vagy nem is tudom, aki búgatószerrel jött, hogy ilyen pénz, meg olyan pénz… Mondom, gyerekek, én mindent megcsinálok, amit meg lehet, de ilyen dolgokkal ne is menjetek oda senkihez, mert ha valaki ilyet megcsinál, azt agyonütik a Machosék. A Machos ebben nagyon korrekt volt: gyerekek, ha egyszer közénk beesik egy ilyen, vége van. Meg aztán a Vasasban ott volt az Ihász Kálmán is, egy nagyon értelmes gyerek, akivel együtt kezdtem, ismertem sráckoromtól. Neki a papája smasszer volt, bentről, és a Kálmán is mondta, ha valami olyan dolog volt, hogy „öreg, abba ne nyúlj!” Tehát mindig voltak olyan normális srácok – tudtuk, mibe ne menjünk bele.
Vasasos csapattársa, Berendy Pál, nemrég úgy nyilatkozott, ha csupán egyetlen momentumot választhatna a pályafutásából, az 1967-es Hexagonal-tornagyőzelem lenne. 5 évvel a chilei világbajnokság után mi tette azt a Vasas-sikert ilyen különlegessé?
Dél-Amerikában egy torna rögtön minimum 4 csapat, ott vannak a brazilok hatszázezer jó futballistával, de a többiek is, mindenki fantasztikusan futballozott arrafelé. Képzeld el, amikor a Peléékkel játszottunk, és úgy nézett ki, hogy az nem létezik, hogy megnyerjük, a Santosnak már alig kellett valami, és rendben is vannak… Mondom, akkor a Jancsi bevágott egy olyan gólt, hogy azt nem lehet elképzelni! És végül ez elég volt ahhoz, hogy megnyerjük. Egy hatalmas nagy szobor volt a díj, és mondták nekünk a szervezők, hogy akkor egy díszkört kellene futni. Hát mondom, egy nagy izét fogok én itt díszkört futni, de akkora élmény volt az is, ahogy a közönség éltetett, és a Peléék – akik mögöttünk végeztek a második helyen – jöttek oda… Szóval teljesen más volt, ha visszagondolok, a játékosok viselkedése egyénileg is. Ez aztán ragadós volt, a magyar játékosokra is nagyon sok ragadt ebből a tisztességes viselkedésből.
Egy kis csibészségért azért Önöknek sem kellett Dél-Amerikába menni…
Nem, de azért vigyázni kellett, mert mégiscsak a Vasas voltunk… Gáspár elvtárs, meg a többiek ott voltak! A Kádár szerette a Farkas Jancsit, kijött, beállt közéjük zsugázni esetleg, a Jancsi meg úgy vágta le a Gáspárt meg a Biszkut az ultiban – mert a Jancsi nagyon nagy zsugás volt! Szóltam neki, meg ráléptem a lábára, hogy hagyja őket, erre azt mondja, „Mi van? Akkor ne üljenek le, hát nem kérte senki, hogy leüljenek velünk játszani!” Szóval ilyen kis marhaságok azért voltak. De viszont, amikor kellett, úgy tudtunk hajtani, úgy tudtunk menni, hogy az hihetetlen…
