Még a 2000-es évek NB II-be kizárt Fradijában kezdte profi karrierjét, ahol hamar megtanulta, hogy a lelátóról és a csapattársaktól érkező kritikák is kőkemények tudnak lenni. Akkor még idősebb Lisztes Krisztiánnal rúgta együtt a labdát, de később megtette ezt a fiával is. Sok minden más mellett öltözői konfliktusokról, a kritikák fel(nem)dolgozásáról, elmaradt fizetésekről, Sergei Rebrov néma elismeréséről, a szenzációs Tóth Alexről, könyvekről, a labdarúgók iskolázottságáról, a fiainak javasolt nehezebb útról és a tv-s szakértői munka határairól is beszélgettünk a Soroksár kapusával, Holczer Ádámmal. Nagyinterjú. 

Több mint a fél NB II-vel együtt ti is óriási harcban vagytok a bennmaradásért. Ez a legkeményebb másodosztályú szezonod?
- Az első évemben hasonló helyzetet éltünk át, akkor még a játékosból edzővé beugró Lisztes Krisztián vezetésével maradtunk bent, de úgy, hogy az utolsó négy meccsünkből hármat nyertünk, és a záró bajnokin is állt úgy a tabella, hogy mi esünk ki. Aztán Szolnokon 2-1-ről fordítottunk 3-2-re és végül kilencedikek lettünk. Tiszakécskén is volt egy nehéz szezon, akkor október 31-én nyertünk először, 11 pontos hátrányból kellett visszajönnünk, ami már tavasz közepére sikerült is.

A “legmelegebb” a Pakssal volt az NB I-ben, amikor Debrecenben úgy maradtunk bent, hogy két kapufát rúgott az ellenfél a 90. perc körül.

Ősszel nagyrészt te védtél, aztán tavasszal a fiatal Mergl Szabolcs kezdett, de néhány bajnokival ezelőtt visszakerültél a kapuba. Végül veled lett meg 2025 első győzelme. Mennyit számított a mostani edzői döntésben szerinted a nehéz helyzetekben szerzett rutinod?
- A foci alapvetően teljesítményorientált, tehát annak kell védenie, akivel jobban megy a csapatnak. Ősszel kissé véletlenszerűen kerültem a kapuba, mert Szabival történt egy apróság, aztán végig én védtem. Tavasz elején történt egy váltás, de talán mert nem jöttek az eredmények, jött egy visszacsere. Lehet, hogy a rutinról is szól ez valamennyire, az is igaz, hogy kilenc meccset nyertünk ebben a szezonban, és mindegyiken én védtem, de alapvetően a végső döntés okait nem osztják meg a játékosokkal.

37 éves vagy, kapusoknál ez még nem kirívóan magas életkor. Te meddig tervezed a védést? Ebben a döntésben fontos kérdés, hogy bennmarad-e a Soroksár?
- A következő edzésre még biztosan elmegyek (nevet). Napról napra tervezek, és amióta visszatértem, mindig csak egyéves szerződéseket kötöttünk. Két olyan év is volt, amikor fiatalszabályos kapussal - először Kovács Marcellel, tavaly Mergl Szabolccsal - kellett felvennem a versenyt, ami nyilván nehézség, mert sok esetben a kapusposzton lehet megoldani, ha a mezőnyben jönnek a fiatalok formahanyatlásai, ami azért előfordul.

Ha most végigvédem a szezont, akkor a 30-ból 23 bajnokin kapok szerepet, azaz lehet még rám számítani. Persze a legfontosabb a csapat pozíciója, ha bennmaradunk, nekem is az lesz a legfontosabb, hogy játszhassak. Másféle forgatókönyvről pedig ne is beszéljünk, de nyilván az az eset sok mindent megváltoztathatna.

Hogy látod a fiatalszabályt olyan játékosként, akinek a karrierjét ez rendszeresen “hátráltatni” is tudta adott esetben?
- Úgy jöttem vissza Soroksárra, hogy ebbe a harcba beleállok, és hogy ha jobb vagyok, akkor remélem, én védek. Ha azonosak vagyunk, akkor valószínűleg nem, mert ebben az esetben a fiatalt kell segíteni, amivel egyet is értek.

Ebben a kérdésben az a fontos, hogy ez a folyamat generál-e valami pluszt a kluboknál a szemlélet terén, vagy minden évben csak úgy vannak vele, hogy miként ússzák meg ezt az egészet. Ha valakit kényszerből használsz, az nem ugyanaz a fajta motiváció, mint ha egy klub felső vezetésében megfogalmazzák, hogy minden évben ki kell nevelni öt játékost, akiből el tudunk adni egyet. Ha ez alulról jön, akkor egy öngerjesztő folyamattá válik a klub életében, és akkor nem lesz teher a fiatalszabály, hiszen alapvetően hiszel benne.

- Az is igaz, hogy ezek a fiatalok fizikálisan sokkal jobban néznek ki, mint mi 20 éve. De persze mentálisan még érniük kell, meccselni is meg kell tanulniuk, hogy érezzék, melyik az a találkozó, amikor egy kis levegőhöz lehet jutni, és melyik az, amikor egyetlen pillanatra sem kalandozhatnak el. Mindig olyan lesz a játékod, ahogy beleállsz a meccs elejébe, és ez már a bemelegítésnél elkezdődik. Ha ott nem úgy koncentrálsz, ahogy kellene, akkor 10-15 perc után nem nagyon tudsz váltani. 

Két fiatal mindenesetre a Soroksáron töltött időnek is köszönhetően robbant be villámgyorsan a Fradiba: Lisztes Krisztián és Tóth Alex. Rajtuk egyből láttad, hogy ilyen hamar ki fognak emelkedni?
- Abszolút. “Kis Lisztes” a mai fiatalok prototípusa: erős, gyors, fizikális. Ebben van a géneknek és az edzésen eltöltött időnek is szerepe. De amikor idejött, akkor mentálisan, vagy szellemileg még abszolút nem volt érett.

Persze játszania kellett itt, ezzel nem is volt gond, jól is tette azt, de a foci mellett az életnek vannak egyéb részei is, ahol alázatosnak kell lenni ugyanúgy. Azért lehetett hallani, hogy Krisz ebben nem volt erős, például többször késett el edzésről Soroksáron, mint bárki más. De ez a bohémság a fiatalokban alapvetően benne van, aztán majd benő a fejük lágya, kinek előbb, kinek később.

- Az is látszott, hogy mennyire tehetséges, milyen könnyen kezeli a nyomást. Ugyanúgy rávitte a labdát bárkire az NB II-ben, mint aztán az NB I-ben a Fradiban, rögtön lehetett érezni, hogy ha ő játszik, valami történni fog a pályán.

Tóth Alexen a posztjából adódóan nehezebb volt észrevenni a különlegességét?
- Nekem azért volt könnyebb, mert közelebb játszik hozzám a pályán, ráadásul a tévés szakértői munka miatt is nagyon szeretem nézni, felismerni, elemezni a taktikai érettséget, a fegyelmezettséget, ezért nem akarok nagyot mondani, de már az első nap azt mondtam róla, hogy szenzációs. Egy kis kitérő ehhez a témához: nyilván nagyon sok jó csapattárssal játszhattam együtt az évek alatt, Lipcsei Petitől kezdve Gera Zolin át, Leóig, Hajnal Tomiig, de ha azt nézzük, hogy ki volt az, akiről nem gondolnád, hogy taktikailag mennyire jó játékos volt, csak pályán a csapattársaként figyelve derült ki, akkor nálam Sigér Dávid volt a number one. Amikor Rebrov megjött a Fradiba, és megtartotta az első edzését, már mondtam Balogh Tonó kapusedzőnek, hogy Sigi alapember lesz.

Emlékszem, az ikerpályán készültünk az első meccsre a Mezőkövesd ellen, ment a taktikai edzés és Rebrov sorolta: Lovi nem jó helyen állsz, Roli nem jó helyen állsz, Marcel nem jó helyen állsz… Senki nem volt soha jó helyen. Sigérhez egy szót nem szólt. Láttam, hogy őt is nézi, de ő mindig jó helyen állt.

- Az első meccsen még csak csere volt, aztán a második előtt egy sérülés miatt berakták a csapatba, és onnan lejátszott vagy 100 meccset. Sigi ezt a taktikai fegyelmezettségének, tudásának tudhatta be. Alexen ugyanezt láttam az első pillanattól, hogy taktikailag nagyon magas szinten van. Csak Sigi ekkor 28 éves volt, Ali meg most 18. A korát olyan szinten meghaladja, hogy az hihetetlen. Vass Ádi játszott sokat mellette, akit lehet, hogy a közvélemény nem ismer el annyira, de taktikailag ugyanerre a szintre helyezem. Persze ő játszott négy évet a Bresciában is. A tavaszi szereplésünkbe az is közrejátszik kicsit, hogy a Vass Ádi-Tóth Ali párossal nagyon nehéz volt kikapni.

Alex a legjobb fiatal játékos, akit életemben láttam, ezt komolyan mondom.

Kanyarodjunk vissza kicsit a múltra, mert nemcsak az alaposan megerősített és felépített Fradit ismered, de még a 2000-es évekbelit is, hiszen te is az NB II-ben debütáltál a zöld-fehéreknél. Milyen volt a profi fradis korszakod eleje?
- Kezdjük két történettel. A 2007/08-as szezon elején elkezdtem a felkészülést az első csapattal, de mondták, hogy menjek el egy évre kölcsönben Vecsésre. Az első félévünk ott nagyon jól sikerült, ikszeltünk a Fradival és nem kaptunk ki a többi élcsapattól sem, így negyedikként fordultunk. Ezért Csank János télen visszarendelt. Az első tréningen a régi stadion edzőpályáján kellett négy, 12 perces Coopert futnunk, Csanknál pedig köztudott volt, hogy a kapusok is ugyanazt a futómunkát végezték, mint a többiek. Mivel nagyon nagy hó állt a pályán, ezért körben egy kétméteres sáv le volt takarítva, egyik irányba futottunk mi, fiatalok, másikba az idősek, és mindig nekünk kellett lehúzódnunk.

Az egyik körnél én úgy éreztem, hogy ezt megtettem, de Matyek (Mátyus János) nem így gondolta, jött a váll a vállal kontakt, ő azért rá is segített, aztán elkezdett velem kiabálni, hogy tudjam már hol a helyem.

- Ezután eltelt körülbelül egy hónap, éppen cicázunk az edzésen, gurul felém a labda, Vincze Ottó letámadott, én megpróbáltam átpörgetni felette a labdát, de orrnyergen rúgtam. Na, ott hasonló jelenet játszódott le. Úgyhogy két hónap alatt kaptam két ilyen “üdv a klubban” fogadtatást. De alapvetően imádtam azt az öltözőt Balog Zolival, Rósa Dinivel, Petivel, Dragival.

Persze ők még nagyon a régi iskola voltak, nagyon máshogy meccseltek, mint mi, sokkal inkább beleálltak egymásba is, meg a fiatalokba is. Ma már ez abszolút nem jellemző.

Sokkal több volt a konfliktus akkor egy öltözőben, mint most?
- Sokkal. Az öltözőben is és az edzéseken is. Ilyen ma már nincs, a mai fiatalokkal sem tudsz így indítani, nem mész vele semmire. Velük beszélgetni kell, de ma már alapvetően az iskolai nevelés, a szülői minta is más.

Aki ma egy 20 éves fiatalnak a szülője, az valószínűleg elszenvedte azt az apjától, amit ő már nem akar továbbadni. Vannak a nevelésben ezek a transzgenerációs traumák, és hogy ezeket hol vágja el az ember, el lehet például a fiatalokkal való kommunikációban is.

- Az apukám abszolút nem volt sem hangoskodó, sem erőszakos, de én még szofisztikáltabban viszonyulok a gyerekeimhez és a csapattársaimhoz is. Életem első felnőtt edzőmeccsén, a Vecsésnél hibáztam egy nagyot, kifutottam 25 méterre a kapumból, szóltam, hogy enyém a labda, félre is álltak, de elrúgtam a labda felett, a csatár pedig gólt szerzett belőle. Amit a csapatkapitánytól - akivel egyébként ma is jó a viszonyom - a meccs után kaptam… Hogy ne szórakozzak felnőtt emberek pénzével, ha tétmeccsen is ilyet csinálok, kirugdosnak az öltözőből satöbbi. Aztán életem első Vecsés-bajnokiján úgy nyertünk 1-0-ra, hogy bekerültem a forduló válogatottjába. Oda már úgy mentem, hogy akkor ilyenben többet ne legyen részem. A hibák persze mindig előfordulnak, azokat meg mindig ki kell javítani. Ma már egyrészt nem kell tartanom a verbális traumáktól, mert én vagyok az egyik legidősebb, ritka, hogy szóvá tegyenek valamit. Másrészt persze a játékom is sokkal letisztultabb lett, minimálisra tudtam csökkenteni a hibák számát, ehhez kellettek a fiatalkori tapasztalások. Nyilvánvalóan jobb lett volna, ha tudatosabb vagyok ezeknek az eseteknek a feldolgozásában.

Nagyon a lelkedre vetted ezeket?
- Főleg a szurkolói dolgokat, igen. A csapattársaddal, ha össze is szólalkoztál, azt meccs után megbeszéltétek, és együtt mentetek tovább. De tény, hogy nekem az adott konfliktusok feldolgozásai sokkal több időt vettek igénybe, mint ami szerintem a sportban belefér. Igaz, nem is volt sportpszichológus, coach vagy önfejlesztés. Ma már ebben sokkal hatékonyabb tudok lenni.

Akkoriban ez annyiból állt, hogy tökös gyerek vagy, aztán lepereg rólad. Akiről nem pereg le, az meg elhullik. Ezt az elvet követve elfojtottad magadban, úgy csináltál, mintha nem zavarna, de rohadt zavaró volt. És a Fradi-tábor ilyen szempontból azért valamilyen szinten kegyetlen, mert tényleg a tenyerén hordoz, amikor minden rendben, de egy-két rossz meccs után a szájára vesz.

- És nem mindenki ugyanúgy dolgozza ezt fel, a Fradiban sokan voltunk így, tudom jól, hogy Fitos Lacit, Kulcsár Dávidot vagy Bartha Lacit is zavarta ez. Ő el is menekült a Fradiból, mert nem tudott ebben a nyomásban kiteljesedni. A Fradiban nőttünk fel, mindenki tudta, milyen nyomást jelent ebben a klubban játszani, de nem ugyanaz, amikor ezt a pályán érzed, és az első percben, az első rossz passzodnál már elkezdik mondogatni.

Fiatalon jobban meghallod a lelátói kritikát?

Aki azt mondja, hogy nem hallja meg, az hazudik, nem lehet nem meghallani. Fiatalon erre mindenki szenzitív.

- Amikor visszakerültem később a Fradiba, akkor persze ez már rám sem volt igaz. És akkor ma már arról is beszélhetünk, hogy valaki még kommenteket is olvas. Ha a Sport TV kirak egy videót, meg sem merem nézni a hozzászólásokat, meg akarom magam kímélni ettől, mert ott úgysem egy objektív elemzést látok, csak egy érzelmi felindultságból jövő “véleményt”. A focis kommentek ugyanilyenek. Ez mind-mind olyan negatívan tud hatni, hogy tényleg kell segítség a feldolgozásához. Ha a mai fejemmel debütálhatnék 19 évesen a Fradiban, lehet, hogy többet ki tudnék hozni belőle. Dibusz Dénest nem tudnám elfeledtetni, de talán több babér teremne, mint akkor ott, amikor még nem álltam készen.

Ebből a szempontból sem volt könnyű egy fiatalnak érvényesülni, de amiatt sem, hogy a rendezetlenség és káosz korszaka volt a magyar fociban. Téged mennyire érintettek például az elmaradó fizetések?
- Ez még abszolút ez az időszak volt. Én koleszos voltam, így ott, illetve az akkori pároméknál Kiskunlacházán laktam egyszerre, Vecsésre például még onnan jártam be. Aztán amikor a Fradihoz kerültem, kivettünk közösen egy albérletet, amit nagyjából az ugyancsak dolgozó barátnőm fizetett. Én ugyanis csak néha kaptam fizetést, volt, hogy a szüleim hoztak kaját, volt, hogy a barátnőm szülei. Az is előfordult, hogy olyan focista barát adott kölcsön, aki éppen kapott fizetést valahol, máskor meg én segítettem neki. Borzasztó állapotok voltak. Szóval nyilván van benne valami, amikor arról beszélnek, hogy ma hogy élnek a focisták. De 15 éve pedig így éltek. Pályafutásom első 4-5 szezonjában belefutottam egy kétszer öthónapos periódusba, amikor nem kaptuk meg a fizetésünket, meg vagy három szezonprémiumunkat.

Volt, amikor úgy kaptam meg a pénzemet, hogy elmentem a volt csapatomhoz, ott ültem meccs után a jegypénztárban és számolták le az ötszázasokat a jegybevételből. Igazából mindegy volt, mennyit kerestünk, úgyse kaptuk meg. Nem az volt a kérdés, hogy jó szerződésed van vagy nem, hanem hogy ami bele van írva, azt megkapod-e.

Sosem volt szervezett fellépés a játékosok részéről, hogy akkor nem edzettek, nem léptek pályára, ha nem fizetnek ki titeket?
- Ez a felvetés csak akkor jó, ha a te klubod az egyetlen, amelyik így működik. Akkor fel tudsz lázadni, mert majd elmész máshova. Na de itt tíz helyen nem kaptál fizetést. Ha az egyik csapatnál mondod a magadét, máshova nem is tudtál volna átigazolni, mert tudta a tulaj, hogy úgyis fellázadsz, mert fizu ott sincs.

- Egy veled készülő interjúban kikerülhetetlen téma az olvasás, amelynek felvállalt nagykövete vagy. Még mindig ennyire különleges, hogy egy labdarúgó olvas?

A 90-es évek elejével bezárólag eltűnt a focistákat övező kultusz, a labdarúgók megtűrt emberek lettek. Nyílék, Ebedli Zotya bá’ék még ünnepelt sztárok voltak, a játékosok megítélése magasan volt, ezért ha mondjuk az olvasás vagy a kultúra nem jelent meg úgy az életükben, akkor sem szembesítették őket ilyen bagatell dologgal.

- Tehát néhány kivételtől eltekintve valószínűleg akkor sem voltak olvasottak vagy iskolázottak a játékosok. Ma már rendkívül megosztott lett a foci is, látjuk ezt Szoboszlai Dominik esetében, aki feláldozta az életét, hogy ott legyen, ahol tart, a világ egyik legjobb csapatából kihagyhatatlan, és mi minden zúdul rá így is a kommentekben. A focistákkal kapcsolatos ellenszenv a sztereotípiát erősíti, az emberek a közösségi médiában a saját buborékukban tájékozódnak, ezért igen, ezeknek az embereknek még mindig élményszámba megy, ha valaki focistaként színházba megy vagy bármilyen kultúrát fogyaszt.

És szerinted mennyire van alapja ezeknek a kritikáknak?
- Persze minden sztereotípiának van alapja, de ha ennek felül valaki, az pont olyan, mint aki ezt “létrehozta”. Ezért szükséges a nyitottság a másik felé, hogy mi magunk alkossunk véleményt. A másik oldala pedig az, hogy aki szereti a focistákat, az óvja őket, nem mer őszinte lenni, nem akar kritizálni, inkább a szőnyeg alá söpri a problémákat. Pedig, ha szeretünk valakit, vele kell csak igazán őszintének lennünk, ha valami nincs rendben. Ezek a beszélgetések mindenhonnan hiányoznak, pont a befogadható kritikát nem kapják meg a labdarúgók, ezért kell személyesen beszélgetnünk egymással.

Ha egy könyvet kellene mondanod, amit minden focistának el kellene olvasnia, mi lenne az?
- Nem szűkíteném le a kört a focistákra, legyen szó minden emberről, mert alapvetően mindenhol emberként kell helytállnunk.

Olyan könyveket tudok mondani, amik minden korban hitelesek. Sántha Ferenctől Az ötödik pecsétet emelném ki, ennek a filmadaptációja Fábri Zoltán rendezésében jelent meg, a magyar filmtörténet talán legnagyobb alkotása. Örökérvényű témát dolgoz fel, hogy milyen ember vagy, amikor beszélni kell, és milyen, amikor a cselekvésnek van itt az ideje.

(Természetesen nem álltunk meg csak egy ajánlott könyvnél, a továbbiakat cikkünk végén keretes írásunkban olvashatod - a szerk.).

Mit javasolnál a kisfiaidnak, ha később válaszút elé érnének: a sporttal vagy valamilyen civil, akár irodalommal kapcsolatos területtel foglalkozzanak?
- Ez sosem egyszerű döntés, de inkább az irodalom és a tanulás mellett tenném le a voksomat, a feleségemmel inkább ebbe az irányba húznánk őket. Igaz, egy sportkarrier is nagyon szép tud lenni, és utána még bőven lehet az élet más területén is maradandót alkotni, míg ez fordítva már nem működik. Úgyhogy ha nagyon tehetségesek lesznek, és jó munkamorállal, alázatosan állnak valamelyik sporthoz, akkor persze támogatni fogjuk ezt. De ha ez csak időtöltés nekik, akkor a tanulás felé tereljük őket. A gyermek- vagy állatorvoslás például nagyon nemes hivatás, de engem a filmek világa is lenyűgöz. Al Pacino mondja az Egy asszony illata című film végén egy zseniális monológban, hogy mindig tudta, melyik a nehezebb út, de soha nem azon ment, mert az átkozottul göröngyös.

Az ő példáján megtanulva én mindig a nehezebb irányba fogom a gyerekeimet terelni. Személyiségformálásnak mindenképp jó lesz, és ha a nehezebb utat választod, ott az út vége, a jutalom mindig másabb, mintha kényelmesen végigsétálsz valamin.

Így, hogy ennyi minden érdekel a világból, a profi karriered után milyen terület felé nyitsz majd? A szakértői pályafutásod már elkezdődött a Sport TV-nél, az irodalomban is alaposan benne vagy. Egy klubon belül például vágysz valamilyen szerepkörre?
- A szívem szerint tényleg szétporlasztanám az energiámat és mindenből vállalnék egy picit. Van egy híres filmrendező, producer barátom, vele akartunk egy közös, nyolcrészes, focival kapcsolatos sorozatot is készíteni, abba is nagyon mélyen beleástuk magunkat, aztán végül az utolsó lépcsőfoknál elakadtunk. Tizenévesen az összes addigi Oscar-díjas filmet megnéztem, annyira belelovaltam magam abba, hogy a filmművészet szintén egy olyan terület, amit imádok.

Ha az irodalmat nézzük, akkor annyiban ott is maradnék a labda mellett, hogy szeretném a focista sztereotípiákat rombolni, és ezt a két, kicsit távolinak tűnő területet közelebb hozni egymáshoz. A sportvezetéssel, adatelemzéssel kapcsolatos terület is érdekel. És van a tv-s szakértői szerep, amibe véletlenül csöppentem bele.

Hogy találtak rád?
- Fel sem merült bennem, hogy szakértőnek álljak. Miután Takács Ritával, a Sport TV műsorvezetőjével voltunk közösen egy műsorban, ő mondta, hogy egyszer lehet, hogy kipróbálnának a csatornánál. Abból a szempontból várható volt, hogy nem lesz idegen számomra, hogy szeretek beszélni, nem vagyok zavarban, ha meg kell szólalni. Nem tudtam, mennyire érzem majd jól magam ebben a szerepben, de szuper csapat jött össze, Hegyi Ivánnal is nagyon egymásra találtunk, a bizalmába fogadott, már a baráti társaságban is úgy beszélnek rólunk, mint a borsó meg a héja. Úgyhogy az nem kérdés, hogy a foci után is szeretném, ha ez megmaradna. De érdekelnek a borok is, ezért lehet, hogy borászkodom, írok és mellette filmet rendezek majd (nevet).

Vállalnál munkát szakértőként magyar bajnokinál is, akár még aktív játékosként vagy ez már kényelmetlen lenne a kimondott kritikák miatt?

Abban is fejlődni kell, hogy valaki elviselje a kritikát. Ha valaki, aki ért a szakmájához, összeszedetten tud beszélni, és a másik érdekében fogalmazza meg az építő véleményét, azokat meg kell hallgatni, az ő véleményükre én is adok. De szerintem erre a befogadásra a magyar közeg még nem áll készen.

Mi az, amivel javítani lehetne ezen?
- A sportműsorok szakértése nem merülhet ki abban a dimenzióban, hogy ki mennyit focizott, vagy ki hol focizott. Mert akkor ennyi erővel Messi az egyetlen, aki bárhova beülhet, hiszen nála mindenki rosszabb focista. A stúdióban olyan információk birtokában kell lenni, amelyek komoly tanulást, felkészülést igényelnek, le kell ülni és órákon keresztül adatokat böngészni, összefüggésekre ráismerni. Ezt pedig aztán szórakoztatóan előadni. Amíg az a helyzet áll fenn, hogy én ne okoskodjak, mert a pályán lévőknek több NB I-es meccsük van, mint nekem, addig nem fogok tudni olyat mondani, amivel vagy az önazonosságomat nem adom fel, vagy nem bántok meg senkit, pedig nem ez lenne a cél. Ha félek a következménytől, nem mondom el a véleményemet; ha elmondom, akkor két adás után nem hívnak, mert konfliktusok vannak. Nem látom magamat ebben a szerepben. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik ezzel így tudnak foglalkozni. Én nagyon örülök annak, hogy barátokról, volt csapattársakról nem kell ország-világ szeme előtt kritikát megfogalmaznom.

BUDAI LÁSZLÓ