Jámbor János, a Vasas labdarúgócsapatának főtámogatója, a 2016-os eredményekről, a siker kulcsáról és a továbblépés lehetőségéről nyilatkozott a vasassc.hu-nak.

2016 fantasztikus év volt a Vasas labdarúgóinak történetében. Tavasszal majdnem kiestek, beszélgetésünk pillanatában azonban vezetik a tabellát. Úgy érzi, hogy beérett munkájának gyümölcse?

- Nehéz eldönteni, de fejlődni, ugye, mindig van „hová”, akárhol is fogunk végezni a bajnokságban 33 forduló után. Azért hozzátenném, hogy mindig mindenhol azzal hasonlítják össze a mostani helyezésünket, hogy bezzeg tavasszal ugyanez a csapat majdnem kiesett. Én megtoldanám azzal, hogy igen, ez igaz, mert akkor mélyen tudása alatt szerepelt a gárda, de az is lehet, hogy csak nem volt szerencsénk.

Igazi pókerarca van, a nehéz pillanatokban sem látszik bosszúsnak, de a győzelmek után sem ér fülig a szája. Belül is ilyen nyugodt, visszafogott szokott lenni?

- A nyugodtság az üzleti életben nélkülözhetetlen, és ebben elég jó tanítómestereim voltak már egész fiatalon, amikor nagy nemzetközi cégek rutinos „öreg rókái” között tárgyalhattam. A fociban sincs másképp, nem esem kétségbe, ha például kapunk egy gólt. Inkább a durva egyéni hibákon szoktam mérgelődni, azon, amit én úgy ítélek meg, hogy ezen a szinten már nem lehet, nem szabad ilyet elkövetni.

Amikor hazamegy a meccs után, a felesége rögtön tudja, hogy nyert vagy veszített a csapat?

- Nem tudja. Ezért általában megkérdezi, hogy mi lett az eredmény, ha még valamilyen hírforrásból nem olvasta. A vidéki vesztes meccsek után hazavezető autóutakat viszont kifejezetten nem kedvelem.

Mit szólt a családja, amikor először felvetette, hogy szerepet vállal a magyar futballban? Próbálták lebeszélni?

- Nem avatkoztak bele, de ezt is, mint általában mindent, fokozatosan tettem. 1997 körül az Euroleasing mellé szálltunk be támogatónak a Vasas utánpótlásba. Az akkor még anyagilag is csak a töredékét jelentette annak, mint amennyi most kerül tőlünk a fociba.

Ha már futball, miért pont a Vasas? Még amikor átmenetileg távozott, akkor is egy piros-kék csapatot karolt fel, az Egri Vasast...

- A Vasas nálam nyilván gyerekkori kötődés…, az akkori játékosok még nemzetközi klasszisok voltak, és hát 1975-ben még a Barcelonával, 1976-ban meg például a Mönchengladbach-hal játszott a csapat - és nem edzőmeccset! Eger később mint szimpatikus város jött szóba. Megjegyzem, hogy akkor már éppen „visszajöttünk” volna a Vasasba, először ismét az utánpótlásba, de úgy alakult, hogy nem kellettünk. Így jött „egy másik piros-kék csapat”, ahogy akkortájt mondtam, és sikerült az első évben feljutni az NB2-ből az NB1-be. Utána viszont már nem volt egy sikertörténet… A csapat nem játszhatott NB1-es meccset a saját pályáján, majd az akkori tulajdonos eladta a „céget”, és én egyedül maradva kiszálltam félidőben. Utána ki is estek, mindenféle pénzügyi és egyéb problémák léptek fel.

Barcson nőtt fel, a futballpályán az NB3-ig jutott, az üzleti életben viszont a legmagasabb osztályban focizik. Mit hozott otthonról, ami a mai napig segíti?

 - Remélem, nem tűnik nagyképűségnek, de valamilyen fajta viselkedéskultúrát. Továbbá egy bizonyos gondolkodásmódot, és az emberekhez való viszonyt. Másrészt, a focira visszatérve, életem nagy élménye volt, amikor mások mesélték, hogy Illovszky Rudi bácsi azt mondta rólam, hogy „…és még focizni is tud”. Öregfiúk között, illetve néha a felnőtt csapat edzésébe beszállva látott játszani. Na most, aki ismerte őt, az tudja, hogy ő ilyet udvariasságból biztosan nem mondott volna! A csapat az első helyen búcsúzott a nevét viselő, sok sikert megért stadiontól, neki, illetve az emlékének ajánlom a mostani eredményt.

Sportszeretete előny vagy hátrány az üzleti életben?

- Nincs igazán befolyása rá. Talán azért, mert a cégcsoportunk üzleti tevékenységének nagyobb része külföldön folyik. Így még azt sem mondhatom, hogy nekem személyesen előny, hogy Magyarországon nagy valószínűséggel több ember ismer így, hogy benne vagyok a sportban, mintha sosem lettem volna benne.

Nem veszélyezteti a Vasas csapatának adott támogatás az üzleti céljait?

- Természetesen nem, ha veszélyeztetné, akkor az már régen rossz lenne. Pontosan tudom, hogy a cégcsoportnak mekkora az anyagi ereje, milyen eredménnyel gazdálkodik, és ebből mennyit fordítunk ilyen célra. De a sport mellett például az egészségügyet is támogatjuk, többek között kórházi eszközbeszerzésekkel 2014 után, és most, 2016-ban is 10 millió forintos nagyságrendben.

Mire büszkébb, ha lát az utcán egy méregdrága sportkocsit, amelynek alkatrészei az egyik üzemében készültek, vagy ha nyer a csapat?

- Na, ezt nehéz megválaszolni. Mondjuk úgy, hogy mindkettőre. Az egyik egy szakmai „szerelem” kibontakozása. Nagy szó, hogy mi készíthetjük egyes sportautók karosszéria elemeit, mások motorjának gyártásához van közünk. A sportsiker viszont egy olyan élmény, aminek rajtam kívül még nagyon sokan örülnek! És már régen eljutottam oda, hogy „adni” nagyobb örömet szerez, mint „kapni”!

Ha az egyik téren a világszínvonal az elvárás, mennyivel elégszik meg a másikban?

- A „másik” téren sajnos ez egyelőre elérhetetlen. Összetett a dolog, felnőtt szinten mi azzal tudunk gazdálkodni, ami van, azaz az itthon elérhető játékosokkal. Egyelőre annyira elszaladt az európai élfutball, hogy azt utolérni szinte lehetetlen, de megközelíteni is nagyon nehéz. Semmiképpen sem akarom kritizálni a magyar klubcsapatok korai kiesését az európai kupákból, de véleményem szerint ott még egy „összevásárolt” nagy együttesnek sem lenne sok esélye, mert először a sztárokból is igazi csapatot kell kialakítani. Ha ez is megvan, akkor meg a magyar bajnokság színvonala akadályozná, hogy a „sztárok” hosszabb távon is a korábbi szintjükön teljesítsenek.

Hosszú évek óta együtt dolgoznak Vancsa Miklóssal. Hogyan jellemezné a viszonyukat, főnök-beosztott kapcsolat vagy barátság?

- Miki, ugye, játékosunk volt Kecskeméten, ahol én a Vasas utánpótlásában betöltött szerep után már a felnőtt focit „kóstolgattam”. Tehát benne volt a labdarúgásban, és úgy gondoltam, más tekintetben is van olyan szinten, hogy lehet belőle jó vezető. A viszonyunk nem annyira főnök-beosztott. A cégeimnél sem szeretek „főnököt” játszani, inkább kollégát, azaz beszéljük meg a problémát, és döntsünk közösen, és ez a fociban is így működik. Ez nyilván több sima munkakapcsolatnál, hiszen évekig fociztunk együtt a Vasas öregfiúkban, pár éve meg röplabdázunk közösen.

Mennyire szól bele a szakmai munkába, az igazolásokba, a csapat összeállításába?

- Az összeállításba sosem, de nyilván a meccsek előtt, illetve után elmondom a véleményemet az edzőnek is. Aztán vagy figyelembe veszi vagy nem. Az igazolásokba már inkább beleszólok, például akkor, ha dönteni kell a pénzügyekben, hogy XY-t megengedhetjük-e magunknak vagy sem. Másrészt azt már megtapasztaltam, hogy a keret kialakítását sem lehet 100 százalékig az edzőre bízni, hiszen a csapat állandó, az edző személye változhat, az új edző meg lehet, hogy teljesen más keretet szeretne. Ezért az a filozófiám, hogy az adott átigazolási időszakban az edzővel egyeztetünk ugyan, de a keretet alapvetően „kapja”, és arról beszélhetünk, hogy mit vállal a játékosállománnyal, azaz szerinte mire alkalmas a gárda, például egy harmadik vagy csak a nyolcadik helyre. Hogy konkrét példát is mondjak, Kire Ristevskit például én döntöttem el, hogy leigazoljuk, Mahir Saglikot Oenning edző kérésére hoztuk.

Mikor, milyen érvek alapján döntötték el, hogy fiatalokra építik az új Vasast? Nem ingott meg, amikor alulról nézték a mezőnyt?

- Jelenlegi edzőnkhöz hasonlóan én sem vagyok egy „berezonálós” típus. Természetesen benne volt az évben, hogy a 2015-16-os bajnokság végén esetleg kiesünk, de akkor is mentünk volna tovább. A fiatalok részben adottak voltak a 2014-es visszatérésemkor, noha akkor Beró (Berecz Zsombor – a szerk.) éppen ki volt zárva az első csapatból, Vidust (Vida Mátét) meg kölcsön akarták adni az NB3-ba…, de aztán ezen gyorsan változtattunk. Azóta házon belül, de más csapatoknál is tudatosan figyeljük és keressük a fiatal, jó képességű labdarúgókat.

Ki „találta meg" Michael Oeninget, Ön vagy Vancsa Miklós?

- Az edző kérdésében mindig én döntöttem, kezdve Tamási Zsolt 2003-as szerződtetésétől Michael Oenningig. Úgyhogy a tévedésekért engem kell szidni, nem Miklóst! Utoljára már kifejezetten külföldi edzőben gondolkoztam. Még sosem dolgoztam nem hazai szakemberrel, akkor pedig szóba jött egy-egy szerb és cseh, illetve két német edző. Nyilván a nyelvi és egyéb kapcsolatok miatt nekem a német volt a legmegfelelőbb, de végül is a személyes beszélgetések alapján Michael Oenning céljai, elképzelése, futballhoz való viszonya tetszettek a legjobban - és igen, amit sokan „túlragoznak”, más is jó véleménnyel volt róla. Tehát vele már megbeszéltük, hogy egy fiatal, és alapvetően támadó szellemű csapatot szeretnék látni, semmiképpen nem egy „12 emberrel” védekező, „hátha rúgunk egy gólt” stílusban játszót. Ez eddig megvalósulni látszik, a helyezésünktől függetlenül.

A szurkolók nagyon megkedvelték a német mestert. Mit gondol, meddig maradhat Budapesten?

- Egyelőre a beszélgetéseink alapján úgy vettem észre, hogy élvezi a munkáját, szeret a csapattal dolgozni, és Budapestet is megkedvelte. Ha eredményesek maradunk, és nem kap ajánlatot például a Bundesligából, akkor gondolom, hogy még sokáig marad. Ma éppen már a 2017-es szezonról beszélgettünk.

Hozhat-e szakmai előrelépést az új stadion? Nem lesz kicsi, ha így fejlődik a játékunk?

 - Szakmailag, a játékra vonatkozóan, ha nagyon jó és egyenletes lesz a talaja, akkor igen. A mi játék-stílusunknak feltétele a jó talaj. Nyilván, az igazi előny a közönségé lesz, hogy végre mi is megfelelő körülmények között fogadhatjuk a nézőinket. Továbbá külföldi játékost is egy fokkal könnyebb leigazolni egy „európai” kinézetű stadionban játszó csapathoz. Azt én is remélem, hogy kicsi lesz! Egyelőre számomra is váratlanul megnőtt a nézőszámunk, többször volt már 5000 közelében, és büszkén mondhatom, hogy az eddigi tizennégy fordulóban kétszer is nálunk volt a legtöbb néző.

Mi a végső célja a Vasasnál és a magyar labdarúgásban?

- Tulajdonképpen ott szerettem volna folytatni, ahol 2008-ban abbahagytam, akkor, ugye, a harmadik helyen voltunk, néhány ponttal lemaradva az elsőtől. Akkor ahhoz öt év kellett, most, a 2014-es újrakezdés óta egy kicsit előrébb vagyunk, de a dobogós helyezés még nem biztos. Mindenesetre szeretnénk odaérni a végén. Jó lenne megközelíteni a nagy elődök helyezéseit, illetve olyan labdarúgókat nevelni, akik nemzetközileg elismert csapatban is megállják a helyüket. Az előző időszakomban végül is Bogdán Ádám tőlünk került Angliába, és talán róla azért elmondható, hogy nemzetközileg is jegyzett játékos lett.