Marco Rossi, a DAC vezetőedzője a felvidéki klikkout.sk-nak nyilatkozott.

- A DAC-ról talán két éve hallottam először, be kell vallani, hogy Európa számára ez egy ismeretlen klub. Viszont, miután megnéztem számos videót az itteni hihetetlen hangulatról, felkeltette a klub az érdeklődésemet. Amikor találkoztam Világi úrral és Jan van Daeleval, rádöbbentem, hogy nagy az elszántságuk valami különlegeset elérni ezzel a klubbal, és nem csak Szlovákiában. Ők egy európai szintű klubot szeretnének létrehozni.

Az olasz edző elmondta, mit vár a DAC-tól.

- A játékosok egyelőre jobban érzik magukat az öreg rendszerben, az új rendszert a későbbiekben lehet majd applikálni. Az igaz, hogy stratégiailag más játékkoncepcióval dolgozunk, hiszen minden edzőnek saját elképzelései vannak, és nekem is. Ehhez viszont néhány új játékosra szükségünk lesz. Sokat beszélünk erről a sportigazgatóval, és a klub nyitott arra, hogy a csapatot versenyképessé építsük. Szeretem a támadó játékot, a támadást mindig egy feszes védekezésből lehet elindítani. Ha elveszítjük az egyensúlyt a védekezés és támadás közt, akkor annak nem lesz jó vége.

Rossi beszélt a Honvédnál eltöltött időszakáról is.

- A magyarországi szereplésemet a szerencsének köszönhetem. Egy régi barátomat mentem meglátogatni az új budapesti éttermébe, és ott találkoztam a Honvéd menedzserével, akivel három hónapon keresztül kommunikáltunk. Ezután találkoztam Hemingway úrral, aki felajánlotta nekem a Honvéd kispadját, én pedig elfogadtam. Nagyon örültem a lehetőségnek, nemcsak azért, mert végre egy elsőligás csapatot vezethettem, hanem a családom miatt is. A nagyapámnak, aki engem a futballhoz vezetett, a Torino és a Honvéd volt a kedvenc csapata. A Torino Valentino Mazzola, a Honvéd Puskás Öcsi miatt.

A szakember kitért arra is, miért nem dolgozott soha a Serie A-ban.

- Olaszországban sosem dolgoztam elsőligás csapatnál. Szerintem ennek több oka lehet. Az első az, hogy Olaszországban nincs elegendő munkakapcsolatom. A második pedig az, hogy az ember sokszor olyan helyzetbe kerül, amikor diplomatikusnak kell lennie, de én sosem voltam ilyen, és szerintem ezután sem változom meg. Nekem fontos, hogy minden nap bele tudjak nézni a tükörbe, és a gyermekeimet is erre az útra vezetem. Tizenhárom éve vagyok edző, de megjegyzem, soha nem vezettem olyan csapatot, amely esélyesként indult a bajnokságban, vagy akár papíron erősebb lett volna az ellenfelek java részétől.  Lehet, ez az oka annak, hogy még sosem nyertem semmit. Mostanáig…Nem vagyok híve Pierre de Coubertin báró jelmondatának, amely úgy hangzik: Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos! Ez nem az én világom, nekem nem elég a részvétel, én nyerni akarok!

A teljes interjú itt olvasható.