Kleisz Márk fiatalon a Vasas egyik legnagyobb ígérete volt, akiből hamar NB I-es játékos lett, és mindössze 18 évesen bemutatkozhatott a magyar válogatottban is – még Bernd Storck irányítása alatt. Aki akkor látta játszani, biztos lehetett benne, hogy hosszú és sikeres pályafutás áll előtte. Ám egy egyszerűnek tűnő térdműtét után minden megváltozott: kórházi fertőzés, komplikációk, sorozatos műtétek és évekig tartó küzdelem következett. Bár úgy tűnt, vége a profi pályafutásnak, Kleisz újra és újra talpra állt.
Az egyszeres magyar válogatott játékos a Csakfocinak adott interjújában beszélt arról, hogyan élte meg a visszaeséseket, mit gondol az elrontott műtétről, és hogyan találta meg magát újra a futballpályán – és azon kívül is. Interjú.
Tekintettel a pályafutásod során tapasztalt számos akadályra, beleértve a sérüléseket és a bizonytalanságokat, össze tudod számolni, hányszor indult újra a karriered?
– Ha a sérüléseket nézzük, és azt, hányszor mondták nekem, hogy most már minden rendben lesz, akkor legalább négyszer volt olyan, hogy újra teljes erőbedobással neki kellett vágnom a karrieremnek – kezdte Kleisz Márk a Csakfocinak adott interjúját. – Jelenleg remélem, hogy minél később jön el az a pont, amikor végleg abba kell hagynom a labdarúgást. Tavaly nyáron már egy éve nem játszottam, és nem is voltam csapatnál, akkor próbáltam a munkára koncentrálni, de rájöttem, hogy hiányzik a labdarúgás. Amikor visszatértem a III. Kerület csapatához, éreztem, hogy fizikailag messze vagyok attól az állapottól, amilyenben korábban voltam. Kellett egy-két hónap, mire visszanyertem a formámat, mostanra viszont úgy érzem, hogy a megfelelő szinten vagyok. Fájdalmaim szerencsére nem voltak, de ha valaki egy évig nincs csapatnál, és nem edz megfelelően, az megérződik. Jártam konditerembe, elmentem futni, de a futballspecifikus mozdulatok teljesen kimaradtak a mindennapjaimból, ezeket időbe telt visszaszerezni. A sérülések szempontjából – lekopogom – eddig csak egy minimális izomsérülésem volt, mióta újrakezdtem a focit, de abból viszonylag hamar felépültem. A térdem viszont, ami korábban hosszú ideig problémás volt, most teljesen rendben van.
Ha már szóba került a térdsérülésed, egy egyszerű rutinműtéttel indult minden, de végül egy hosszú és megpróbáltatásokkal teli időszak követte.
– 18 éves voltam, amikor először megműtöttek porcleválás miatt. Akkor valóban azt mondták, hogy ez egy rutinműtét, három hét alatt visszatérhetek a pályára – és én ezt el is hittem. Aztán a beavatkozásból hosszabb távú probléma lett: elfertőződött a térdem, átmosó műtétet végeztek, de nem javult, folyamatos kezeléseket kaptam, a térdemet többször is leszívták.
A fertőzés, illetve a megengedettnél több szteroidos injekció miatt a keresztszalagom felszívódott, mivel a térdem hosszú ideig gyulladásban volt, és fél évig várni kellett a további műtétekre. Injekciókúrán és egyéb kezeléseken estem át, de amikor végül megoperáltak, a szervezetem nem fogadta be az új szalagot, így újabb műtétre volt szükség.
– Ez egy hosszú és megterhelő folyamat volt, és talán szerencsésebb is lehettem volna, hiszen előfordul, hogy egy műtét nem sikerül a várakozások szerint, de mégis több olyan eset van, amikor minden rendben zajlik. Hogy az én helyzetem miért alakult így, azt nem tudom, de felesleges lenne tovább rágódni rajta. Már akkor is úgy álltam hozzá, hogy a lehető legtöbbet próbáljam kihozni abból, amit adott az élet – ez volt a legjobb, amit tehettem, és teszek ma is.
Úgy hírlett, elrontották az első műtétet, és ez okozta a bajt. Mi történt pontosan?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem voltak elég körültekintőek. Nem arról van szó, hogy például a bal lábamat kellett volna műteni, és helyette a jobbat műtötték meg – természetesen nem –, de lehetett volna nagyobb odafigyelés. Bizonyos biztonsági intézkedéseket már a műtét előtt és után is megtehettek volna, ami egy élsportoló esetében nagyon fontos. Utólag persze már reagálni kellett a kialakult helyzetre, például a kórházi fertőzésre, de ha csak az apróságokat nézem, mint a szteroidos injekciók száma vagy más kezelések, ott is lehetett volna több odafigyelés. Összességében úgy gondolom, hogy nem voltak elég körültekintőek.
A Vasas sokáig kitartott melletted a nehéz időszak alatt, majd a következőképpen kommunikáltak rólad: "Kleisz Márk esetében komplikációk léptek fel és sajnos azóta sem tudta visszanyerni eredeti formáját, de a jövőjét illetően a klub azon az állásponton van, hogy – megfelelő bér-kompromisszumokkal - mentorként remek példa és segítség lehet a fiataloknak." A leírtak miért nem valósultak meg?
A legmélyebb pontom talán ekkor volt, hisz úgy készültem, hogy maradok, de különböző okok miatt ez végül nem történt meg. Akkor azt gondoltam, hogy ideje elengedni a labdarúgást.
– Az egy nagyon nehéz időszak volt, hiszen hét évet töltöttem a Vasasnál, ott lettem felnőtt- és válogatott játékos, és a mai napig mély érzelmek kötnek a klubhoz. Amikor visszatértem kölcsönből Angyalföldre, a második csapathoz kerültem, ahol leginkább fiatal játékosok szerepelnek. Egy második csapat célja mindig az, hogy az akadémiáról kikerülő fiatalokat fokozatosan bevezesse a felnőtt futballba, és én is ebbe a közegbe kerültem vissza. Ha valakinek van NB I-es mérkőzése vagy akár válogatottsága – függetlenül attól, hány éves –, a fiatalabb játékosok általában figyelnek rá, és adnak a szavára. Nem feltétlenül arról van szó, hogy felnéznek rá, de elfogadják a tapasztalatát. Ezt a szerepet töltöttem be abban az évben a csapatnál, és ez nagyon tetszett, mert mindig is olyan játékosnak tartottam magam, aki tudja segíteni a fiatalokat.
A Vasas utáni időszakban kire támaszkodhattál? Kellett pszichológus, hogy a kialakult helyzetet kezelni tudd?
– Inkább a családomra és a barátaimra támaszkodtam. Hozzáteszem, mindig is az a típus voltam, aki próbálta megválogatni, kinek és mit oszt meg. Nem azért, mert attól tartottam, hogy kibeszélnek, hanem egyszerűen úgy gondoltam, hogy az én problémáim és az életem nem feltétlenül tartozik akárki másra.
Amikor felfüggesztetted a pályafutásod, voltak olyan csapattársak, korábbi edzők, akik marasztaltak, vagy hagytak “kipottyanni” a közegből?
Egy-két edző próbált segíteni, és érdeklődött, hogy szeretném-e folytatni a focit, de akkor szükségem volt arra az egy évre. Nem volt azonban senki, aki ténylegesen konkrét ajánlatot tett volna, inkább csak érzelmileg próbáltak visszakötni a futballba.
Egyszeres magyar válogatottnak mondhatod magad, Bernd Storcknál kaptad meg a lehetőséget. Vele máig kapcsolatban vagy?
– Nem, vele nincs kapcsolatom. Michael Oenninggel viszont igen, és néha-néha szoktunk is beszélni. Amikor a Vasashoz kerültem, egyszer azt mondta nekem, hogy ha valaha válogatott leszek, az első mezemet neki kell adnom.
Ez az év végén be is következett, és meg is kapta a mezemet. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, bár nem napi szinten, de időnként beszélünk.
Milyen nézni a korábbi csapattársaidat, akik mondjuk a válogatottban játszanak? Van benned bármi rossz érzés?
– Nem. Sosem voltam az a típus, aki mástól sajnálta volna a sikert, inkább örömmel tölt el, ha valaki, akit ismerek, pozitív pályaívet fut be.
Egy kis érdekesség ehhez: amikor először meghívtak a válogatottba, külföldön voltunk az Andorra elleni meccs előtt, és Szoboszlai Dominikkel osztoztam egy szobán. Azóta többször is írtam neki gratuláló üzenetet, amikor valami komoly mérföldkőhöz érkezett. Akkor még nagyon fiatal volt, ha jól emlékszem, az volt az első válogatott meghívója.
– Két fiatal egy szobában a felnőtt válogatottnál – mindketten örültünk a lehetőségnek, és próbáltuk kihozni magunkból a maximumot. Akkor még nem tudtuk, hogy pályára lépünk-e, ami pedig utána történt, az már történelem.
Beszéltél pár éve arról, hogy gondolkodtál az edzői pályán is. Látod magad ebben a szerepben?
– Gondolkodtam rajta, sőt, anno el is kezdtem tanulni a Testnevelési Egyetemen, időközben viszont rájöttem, hogy nem feltétlenül vagyok edzőnek való karakter. Egy másodedző szerepét még el tudnám képzelni magamnak, hiszen ő egyfajta bizalmi kapocs az edző, a stáb és a csapat között, de hosszútávon nem látom magam a szakmában, mint vezetőedző.
Mesélj kicsit a jelenlegi civil szakmádról! Mivel foglalkozol a labdarúgás mellett?
– A mostani munkám során magánembereknek és cégeknek segítünk állami adókedvezményeket kihasználni, illetve kedvezőbb pénzügyi termékekhez jutni. Az emberek napi szinten abba a hibába esnek, hogy jóval többet fizetnek olyan termékekért, ami nekik alapvetően meglenne, és szükségük is lenne rá – ebben segítek nekik, ami jó érzéssel tölt el a mindennapokban. Gyerekkoromtól kezdve elég tudatosnak tartottam magam pénzügyileg, mindig az a kisgyerek voltam, aki a havonta kapott zsebpénzét sosem költötte el. Mindig félreraktam, és a nagy szobaszőnyegen raktam szépen egymásra és néztem, hogy gyűlik. Örülök annak, hogy a munka mellett a foci is jelen van az életemben; délelőttönként edzek, illetve hétvégén a meccs körül forog az életem, hétköznap délutánonként pedig tudok a szakmámmal foglalkozni.
Mit tervezel a jövőre nézve? Játszik még Kleisz Márk az NB I-ben?
– Sosem mondhatod, hogy soha – ez tény, de ahhoz, hogy valaki NB I-es játékos legyen, főleg a mai, felgyorsult fociban, hatalmas dinamika kell. Az egész játék nagyon felgyorsult, így nem tartanám ezt reálisnak – fontos, hogy az embernek legyen önkritikája. Most már inkább úgy gondolkodom, hogy szeretném élvezni a focit, és az NB I-ben ezt nem biztos, hogy tudnám.
A műtétek után azt mondták nekem, hogy soha nem lesz már olyan, mint régen – ez is tény. Előfordul, hogy itt-ott érzek valamit, de ez nem befolyásol abban, hogy végigcsináljam az edzést vagy a meccset. Úgy fogalmaznék, hogy nekem többször kell összeszorítanom a fogam, mint másnak, de ezzel megtanultam együtt élni.
– Igyekszem kihozni magamból a legtöbbet, hogy megmutassam a kétkedőknek, hogy van még bennem. Az NB III-at pedig olyan szintnek tartom, ahol hosszútávon is tudom élvezni a focit a jövőben is.
