Nagyon korán, 13 évesen már Európában fociztál egy komoly klubnál. De milyen volt a gyerekkorod? Sokan beszélnek az afrikai játékosok a rendkívüli szegénységről, amiből sokszor csak a foci jelent kiutat.
- Nekem mondhatni szerencsém volt és jó családból is származom. Öt évesen már Európában játszhattam, itt nőttem fel. Eleinte atletizáltam is, de 10 éves koromtól már csak a futball létezett. Így nem ismerhettem meg testközelből az afrikai szegénységet, mindent megkaptam a szüleimtől, akárcsak a testvéreim. De láttam és ismerek sok olyan játékost, akik nehéz körülmények közül érkeztek. És sajnos Afrikában nagyon lassan változnak a dolgok, most is hatalmas a különbség a nagyon gazdagok és a nagyon szegények között, átmenet, középosztály pedig nem igazán létezik, nem úgy, mint Európában. A foci viszont még mindig egy esély arra, hogy megváltoztasd az életed, amellett, hogy a labdarúgás a helyi politikusok szavazatszerzésére is tökéletesen alkalmas...úgyhogy igazán szerves része az afrikai társadalomnak, több is, mint sport - mondta Petrus Boumal, az Újpest kameruni középpályása a csakfoci.hu-nak, amely elsőként készített hosszabb interjút a légióssal Magyarországon.
Játszottál az egyik legjobb afrikai válogatott, Kamerun színeiben is, összesen 3-szor. Miért nem kaptál utána már lehetőséget?
- Én döntöttem úgy végül, hogy nem kívánok többé címeres mezben szerepelni, bár nagyon szerettem volna például a legutóbbi, hazai rendezésű Afrikai Nemzetek Kupáján játszani. De nem hívtak, én pedig úgy gondoltam, a rengeteg utazás sem szól már a válogatott mellett.
Megfordultál Franciaországban, Bulgáriában, Oroszországban és Törökországban is - hosszú a lista, de melyik ország volt a legizgalmasabb futballistaként?
- Sőt, az angol Birmingham játékosa is voltam, de egy súlyosabb sérülés miatt 9 hónapig egyáltalán nem léphettem pályára. Ahol igazán élveztem a futballt, az Törökország volt, igazi élmény volt ott játszani a futballt övező körülmények és a hangulat, a szurkolók miatt. Oroszországban sokat tanultam az életről, mert teljesen más, mint a többi európai ország, és én is sokat komolyodtam, mert az ottani emberek keményebbek, fegyelmezettebbek.
Nem sokkal az ukrajnai háború kitörése előtt hagytad el Oroszországot. Miért?
- Mert úgy éreztem, nem vagyok már ott fejben és nem tudok már megfelelően teljesíteni sem emiatt. Hiányzott a családom, a barátaim, messze voltam mindenkitől. Ezért is beszéltem aztán a Nyizsnyij Novgorod elnökével, hogy engedjen el, aki megértett, így aztán szerződést bontottunk hat hónap után.
Az akkori hírek szerint ottani edződdel, a volt orosz válogatott Alekszandr Kerzsakovval nem jöttetek ki túl jól...
- Az első meccsem után megsérültem, majd két hónapig nem is játszhattam. Ő aztán egyből vissza akart rakni a csapatba, én meg mondtam, hogy még nem állok készen. Ő meg tovább erősködött... Úgyhogy, igen, emiatt is döntöttem a távozás mellett.
Kemény játékos hírében álltál érkezésedkor. Az orosz Uralnál 58 bajnokin 27 sárgád volt, de a bolgár bajnokságban is volt olyan szezonod, amikor 15 bajnokin 8-szor figyelmeztettek. Ebben az idényben viszont egyelőre 1 sárgád van. Te változtál ennyit vagy ennyivel másabb a magyar játékvezetés?
Sokkal agresszívabban futballoztam azelőtt, hogy idejöttem. Ez talán amiatt is van - minden tiszteletem mellett -, hogy egy orosz vagy egy török bajnokság sokkal többet kíván meg, mint a magyar NB I. Persze ez nem azt jelenti, hogy itt könnyű focizni, sőt, és azt a hibát én is elkövettem, hogy azt hittem, itt könnyű lesz nekem azok után, hol játszottam. És igen, én magam is fegyelmezettebb lettem talán. Hogy a magyar bírók engedékenyebbek? Na, ezt nem tapasztaltam, épp ellenkezőleg... (nevet).
Az NB I-ről milyenek voltak az első benyomásaid?
Nem rossz kis bajnokság, de van még hová fejlődnie, ha közelebb akar kerülni a valóban erős pontvadászatokhoz. Vannak jó légiósok, de nem túl jó túlságosan a külföldiekre támaszkodni, mert úgy elveszed a lehetőséget a fiatalok elől...
(Fotó: ujpestfc.hu)
Jól hallom, hogy te most magad ellen beszélsz?
Egy kicsit talán igen...nincs azzal baj, ha minőségi légiósok érkeznek a bajnokságba, akik emelik a színvonalat technikailag, taktikailag, de közben gondolni kell a magyar foci hosszabb távú jövőjére is.
Az NB I jó színvonalat képvisel, figyelni kell az ellenfelekre, sokan elég kiszámíthatatlanul játszanak, azzal pedig, hogy te igyekszel alkalmazkodni, te magad is a fejlődsz.
Mielőtt idejöttél, a magyar válogatott Loic Negótól is kértél tanácsot. Mit mondott neked?
- Negót még onnan ismerem, amikor egymás ellen játszottunk az U18-ban, én a Sochaux, ő pedig a Nantes színeiben. Nagyjából azt mondta, amit én is megtapasztaltam, azaz, hogy nem Európa legerősebb bajnoksága az NB I, de komolyan kell venni az ellenfeleket.
De aztán az első 4-5 hónapom nekem azzal telt, hogy rácsodálkoztam dolgokra, hogy mennyi minden működik itt elég jól.
Ki volt eddig a legkellemetlenebb ellenfeled a pályán Magyarországon?
- A Vasas csapatkapitánya, Berecz Zsombor. Nem volt túl kellemes ellene játszani, csíp-harap és sokat dumál is, nem egyszerű. De mondhatnám Tokmacot is a Ferencvárosból, nagyon ügyes, technikás ellenfél, aki ugyanakkor ebben az idényben nem játszik éppen csúcsformában. De nagyon nehéz megfogni a pályán.
Április elején 3-2-re vertétek a Zetét, de neked alighanem az 1 perc alatt két kihagyott 11-esed is eszedbe jut majd a meccsről. Mi történt ott?
Soha nem történt még ilyen velem, mióta focizom, egy büntetőt sem hibáztam el - most meg egyszerre kettőt is...úgy voltam vele, hogy "oké, akkor ez is megvolt". Az első lövésnél az utolsó pillanatban lenéztem a labdára, pedig mindig a kapust szoktam figyelni, el is vesztettem az irányzékot, naná, hogy kivédte. A második kísérletnél pedig túlságosan is a kapufa mellé akartam lőni. Mondjuk sikerült is, csak a rossz oldalon...
De az önbizalmamat nem nagyon lehet megrengetni a pályán, folytattam a játékot, nem volt szabad, hogy kizökkentsenek a történtek. Előfordulhat bárkivel.
Mik voltak a reakciók?
- A szurkolók nyilván nem örültek, ez érthető. Az öltözőben persze voltak, akik poénkodtak, én is nevettem velük - de csak a következő napon...Ami nagyon jól esett, és ami a legfontosabb volt a számomra, az az edzőnk, Nebojsa Vignjevic reakciója volt, a biztató szavai megerősítettek, pedig nyilván nehéz két kihagyott 11-es után pozitívnak lenni. És nyilván szerencsém volt azzal, hogy így is megnyertük a meccset.
A Honvéd elleni meccs után az edződ ki is emelt a győztes gólt előtti sprinted és gólpasszod miatt: „Ki gondolta volna, hogy a végén Boumal ilyen sebességre képes, ekkorát tud futni még akkor is, amikor halálosan fáradt?”
- Pedig Nebojsa Vignjevicnek még nem tudtam megmutatni igazán, mire vagyok képes, hiszen nem is volt elég idő rá. De úgy érzem, jól működnek köztünk a dolgok, tudja, hogyan kell velem beszélni, és hogyan kell kihozni belőlem a lehető legjobb teljesítményt. Az előző edzőnknél azért ez nem volt mindig így. Vele sem volt rossz viszonyom, de én tisztában vagyok azzal, hogy képes vagyok támadóbban, az akciókat jobban segítve, a 16-oshoz gyakrabban felérkezve is futballozni, Kruscicnál viszont sokkal kötöttebb, zártabb és védekezőbb volt a feladatom, mint most. Ezt pedig sokkal jobban élvezem.
Hallani, hogy igazi vezér tudsz lenni a pályán és az öltözőben is, sőt, neked is köszönhető, hogy elefántcsontparti csapattársad, Fernand Gouré így termeli a gólokat. Tényleg tartottál neki néha különedzéseket?
Igen, előfordult már ilyen. Gouré egy nagyon tehetséges srác, akinek nagyon sokat kell még dolgoznia. Mindig mondom neki, hogy ne elégedjen meg azzal, amit eddig elért, hogy itt játszhat éppen most, mert akkor soha nem tud majd magasabb szinten, egy erősebb bajnokságban futballozni. És szépen is fejlődik, ráadásul Vignjevic érkezése neki is jót tett.
Sokan elfelejtik, hogy az Újpesté a bajnokság egyik legfiatalabb csapata, én meg sokszor gondolok arra, mennyire nem lennék az edzőnk helyében. Nem lehet egyszerű összeilleszteni az idősebb és a tapasztalatlanabb futballistákat, főleg, hogy az utóbbiak fel- és beépítésére nincs is igazán ideje. Mert tényleg nincs igazán idő külön foglalkozni a fiatalokkal a felnőtt csapatnál, nem úgy, mint akár még az én időmben, amikor lépésről lépésre be lehetett építeni egy tehetséget. Az, hogy ott vannak a keretben, vagy akár a kezdőben, nyilván jó is nekik a fejlődésük szempontjából, de nagy a nyomás is rajtuk, hiszen ha nem úgy teljesítenek esetleg az elején, akkor azt mondhatják, még nem elég jók, vagy túl korai nekik még ez a szint. Én emlékszem, milyen nehéz volt azelőtt beépülni emberileg is az idősebbek közé, kellett hozzá 5-10 meccs közöttük, itt meg egyik napról a másikra a kezdőben találhatják magukat.
De remélem, így is képesek leszünk előrelépni, a fiataljaink tehetségesek, és az Újpestnek minimum az első négy hely valamelyikén kellene állnia.
Mit szoktál mondani a fiatal újpesti csapattársaidnak?
- Hogy legyenek türelmesek, élvezzék ki, hogy az első csapattal lehetnek, mert nagyon nagy szerencséjük van. És hogy van egy edzőjük, akitől lehetőséget is kapnak. Ezt egy nagy esélynek, egy áldásnak kell tekinteniük. Sok tehetség van a csapatban, talán picit korai még nekik ez a lehetőség, de a sok csiszolatlan gyémántból előbb-utóbbi lehet majd valami. Közben persze az edzőnk dolga sem könnyű, mert be kell tenni közülük néhányat a csapatba. Nem lehetnek elégedettek azonban a fiatalok csak azzal, hogy ott vannak a keretben, a kezdőben, vagy a kispadon. Nekik még jobban kell küzdeniük, mint a rutinosabbaknak. De nem csak rám, hanem egy Simon Krisztiánra és más rutinos csapattársakra is figyelniük kell. Ezt is el szoktam mondani nekik.
Kemény vagy velük is, mint a pályán az ellenfelekkel?
Nem, itt már elpuhultam. Én még emlékszem, hogy beszéltek velem az idősebb játékosok, például az oroszoknál...huh, azt nem kívánom nekik (nevet).
DUDÁS GÁBOR
