"Hiába próbálnám folytatni, nem lennék rá képes"

Májusban játszottad utolsó meccsedet az akkor még NB III-es ETO-ban, góllal búcsúztál. Nagyon hiányzik a futball, vagy azért már túl vagy rajta?

- Mivel itt maradtam az ETO mellett masszőrként, azért néha eljátszok a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha…”, ha nem vesz ilyen irányt a pályafutásom és az egészségem. De már hozzászoktam, már nem álmodozok, mert tudom, hogy hiába próbálnám folytatni, nem lennék rá képes, nem lenne értelme, tönkretenném a lábamat még jobban. Nem is próbált meg senki lebeszélni a döntésemről, támogattak, mert mindenki tudta, hogy nincs értelme folytatnom, olyan állapotban volt a lábam, hogy nem tudtam terhelni egyáltalán.

Az utolsó gól:

Jelenleg akár az NB II-ben is játszhatnál, játszhattál volna. Amikor például ősszel jól ment a csapatnak, akkor sem vágytál vissza a pályára?

- De, természetesen megfordult a fejemben, mindig szerettem volna részese lenni az ETO sikereinek, akár majd egy feljutásnak is, aktív résztvevőként. Ez sajnos már nem fog menni, de amit tudok, a saját munkámmal szeretnék ehhez hozzátenni. Ugyanúgy a csapat tagja vagyok, csak már a másik oldalon.

Mennyire érzed azt, hogy más az élet, mint játékosként? Ugye a focistákra gyakran mondják, nem a valóságban, hanem egyfajta álomvilágban élnek, jó keresnek, körberajongják őket, ez pedig nálad azért megszűnt. Nehéz ezt megszokni?

- Szerintem ez játékosonként változó, sok múlik azon, hogyan viszonyul valaki például a szurkolókhoz, mert a futballista ugyanazt kapja vissza, amit ő is ad, akár egy hétköznap, valahol összefutva egy rajongóval például. De ez nyilván teljesen máshogy működik, mint külföldön, volt szerencsém azt is látni, megtapasztalni. Itt nem jobb vagy rosszabb, de más kultúrája van ennek. Nagyon jó érzés bárkinek, ha sétálsz valahol és felismernek, esetleg ráköszönnek, akár egy "hajrá, ETO"-val. Ezek a kis dolgok is nagyon megdobják egy ember önbizalmát. Persze, van olyan is, hogy beszólnak, de ezzel együtt kell élni, egyszer szeretnek, egyszer nem. Az a közeg, amikor pályára lépsz, az hiányzik, megtapsolnak, buzdítanak, ez mindig hiányozni fog, de hiányzik annak is, aki csak egyszer lépett pályára életében. De amikor esetleg a sérülések miatt a pályára kell mennem, akkor is hallok azért kedves szavakat a lelátóról, jó érzés, hogy emlékeznek rám.

Masszőrként dolgozol az ETO-nál, ez hogyan alakult, miért épp e mellett döntöttél?

- Pont a sérüléseim miatt. Ez inspirált, ezért is kezdtem el az iskolát. Nem érzem magam, nem tudom elképzelni magam egy főiskolán, a diplomáért harcoló embernek, úgy voltam vele, hogy ha van egy szakmám, amit megtanulok és jól csinálom, sokkal hatékonyabb lehetek. A sok sérülés miatti tapasztalataimat próbálom átadni, akár már a megelőzés céljából is, vagy ha megelőzni már nem lehet, akkor a felépülés alatt segítek ezzel is a játékosoknak. Igazából ez mozgatott. Itt az ETO-nál mindig odafigyeltek mindenkire, nem voltak félrekezelések, vagy, hogy sietették volna a játékosokat, az nem volt benne a döntésemben, hogy esetleg rossz tapasztalataim lettek volna, és jobban akartam volna csinálni.

Az edzői pályát is említetted, mint lehetséges utat, ebben hogy haladsz? 

- Ez egyelőre még csak a fejemben van meg, most a masszőri feladataimra koncentrálok, azokat a továbbképzéseket akarom megcsinálni, amik előreviszik a pályafutásomat. Ha úgy alakul, és lesz rá időm, szeretnék megcsinálni egy edzőit is, hogy esetleg gyerekekkel foglalkozhassak majd, vagy a későbbiekben felnőtt játékosokkal.

Akkor Szentes Lázár állása nincs még veszélyben?

- Tőlem biztos, hogy nem (nevet). Nagyon szép dolog lenne egyszer majd az ETO kispadjára ülni, ha én irányíthatnék, mint régi játékos, de egyelőre nincsenek olyan ambícióim, hogy első- vagy másodosztályú felnőttcsapatnál legyek vezetőedző.

Csertői a csúcs, Pintérrel nem jöttek ki

Melyik edződdel jöttél ki egyébként a legjobban, kitől tanultad a legtöbbet? Korábban Csertői Aurélt többször is megemlítetted ilyen tekintetben.

- Az összes edzőmet egybevéve Csertői Aurél volt, akivel a legjobb kapcsolatot ápoltam, akinek a keze alatt a legjobb teljesítményt is tudtam nyújtani, ezt a statisztikáim is mutatták abban a két évben. Abból a szempontból könnyű volt vele dolgozni, hogy ha kért valamit és megcsináltad, akkor szó sem volt arról, hogy esetleg konfliktusba kerülsz vele, vagy neheztel rád. Tiszta volt a helyzet. Tudta, hogy milyen stílusú játékos vagyok, ha olyan dolgokat látott, amikben esetleg nem voltam olyan jó, azokat tőlem nem kérte, az erősségeimre koncentrált, arra épített. Tudta, hogy hogyan kell engem kezelni, hogyan kell velem kommunikálni. Felszabadultan és önbizalommal telve tudtam játszani nála, és ha volt is gyengébb meccsem, akkor sem húzott le, elmondta a hibáimat, de építő jellegű kritikával. Ezért is szerette itt őt mindenki. A pályán és azon kívül is jól megértettük egymást. De nagyon sokat tanultam és úgy hozta az élet, hogy együtt is dolgozunk Szabó Ottóval, aki nagyon jó ember, nagyon jó edző és ugye rettentően jó ETO-játékos is volt, még egy poszton is játszottunk.

Utána jött Pintér Attila, aki alatt is tűnt úgy, hogy még egyszer megindulhat esetleg a karriered, de aztán mégsem ez történt. Vele hogyan jöttél ki?

- Nagyon sokat erről nem nagyon szeretnék beszélni. Nála inkább csak epizódszereplő voltam, amikor lehetőséget kaptam, igyekeztem élni vele, volt, hogy sikerült, volt, hogy nem. Akkor nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, valahogy nem jöttünk ki egymással.

A millió eurós tini közös edzései Henry-val és Fabregasszal

2007-ben U18-as Európa-válogatott lehettél, Németh Krisztiánnal együtt, gólt is szereztetek mindketten Barcelonában, Afrika legjobb fiataljai ellen. Nagy tehetségnek tartottak, felfigyeltek rád. Mi történt utána?

- Nem sokkal később már a Szpartak Moszkva játékosa voltam, de azt kell, hogy mondjam, kevés volt az ott eltöltött idő, összesen 4-5 hónap, mert ugye addigra vége volt a félszezonnak. Sem igazi beilleszkedésre, a környezet, a társak megszokására nem volt lehetőség, pláne 17-18 évesen, nem volt egyszerű ennyi idősen egy ilyen közegben. Ez a játékomon is megmutatkozott, nem tudtam én sem azt megmutatni, amit szerettem volna. Amikor hazajöttem, szerették volna, ha a következő fél évben is ott kezdek, ez valamiért nem jött össze, a két klub nem tudott megegyezni. Az utolsó pár meccsen azért már jól ment a játék, ők is érezték, hogy jó igazolás lehetek, nem akartak lemondani rólam, de a klubváltás végül meghiúsult.

Mennyire voltál akkor drága játékos, túlárazott az ETO?

- Pontosan nem tudom, mennyit kértek értem, de milliós nagyságrendű összeg volt euróban. Lehetséges, hogy túl sokat kértek értem, fiatal koromhoz képest magas volt a vételáram.

Volt olyan nyár korábban, amikor kis túlzással fél Európát bejártad próbajáték miatt, méghozzá nem is akármilyen kluboknál tartott a "road show", de végül nem szerződtettek.

- Még az Európa-válogatottság és a Szpartak-időszak előtt történt ez. 16 éves voltam és két hetet eltöltöttem az Arsenalnál is. Egy sajnos végül valóra nem vált álom volt az egész. Ha írnék magamról egy könyvet - amit persze sosem fogok megtenni, mert nem vagyok olyan típusú ember -, beleírnám, hogy együtt edzhettem két hétig például Thierry Henry-val, Cesc Fabregasszal vagy Ashley Cole-lal, és még lehetne írni az akkori csapatnévsort…

16 évesen mennyire ijedtél meg tőlük és a lehetőségtől?

- Emlékszem, amikor kiszálltam az autóból, még eléggé féltem, de abban a pillanatban, hogy találkoztam az első játékosokkal, akik ugye nagyon nagy sztárok voltak, de odajöttek kezet fogni biztattak, nevettek, kedvesen fogadtak. Onnantól kezdve elszállt a félelmem. Megmondták, hogy segíteni fognak, amiben csak tudnak, és ekkor jöttem rá, hogy több van a "sztárság" mögött, mint amit az ember néha lát, és egy fiatal játékos ezt előtte nem is láthatta át. Végül ez is egy furcsa ügy lett, mert Arséne Wengerrel úgy váltunk el, hogy beleillenék az elképzeléseibe, tetszett neki, amit tőlem látott, és azt mondta, hogy hamarosan találkozunk és újra látjuk egymást. De hogy utána pontosan mi történt, azt a mai napig nem tudom, végül nem igazoltam oda…

És a többi kérővel mi történt?

- Jártam utána a Glasgow Rangersnél is, ott is jól sikerült a próbajáték, de aztán haza kellett utaznom, ha jól emlékszem azzal az indokkal hívtak vissza, hogy sok volt a sérült, és számítottak a játékomra. Aztán "értesüléseim szerint" a skótokkal is megszakadt a kapcsolat, bár onnan is kaptam ajánlatot. A Tottenham volt még ilyen, voltam ott is kétszer egy hetet, de az első alkalommal meghúzódott a combizmom, haza is kellett jönnöm, de mondták, hogy ha felépültem, várnak vissza. Vissza is mentem, játszottam edzőmeccsen is, de itt sem lett szerződés a vége. Hogy mi volt a háttérben, arról fogalmam sincs.

Rossz volt ezek után hazatérni, nyomott hagyott benned, hogy nem lettél Arsenal- vagy éppen Tottenham-játékos?

- Csalódottság nem volt bennem, de furcsálltam, hogy ha mindenhol sikeres volt a próbajátékom, akkor mi történhetett. Ettől inkább dacos lettem, bennem volt az is, hogy lehet mégsem azt nyújtottam, amit vártak tőle, hogy hibáztam, innentől kezdve még többet dolgoztam. Próbáltam újra elérni az ilyen lehetőségeket, de aztán sajnos jöttek a sérülések, és nem nagyon volt már feljebb számomra.

"Hogy hányszor voltam sérült, megszámolni sem lehet"

Összeszámoltad valaha, hány sérülésed vagy műtéted volt pályafutásod során?

- 2008-ban volt az első komolyabb sérülésem, de azt, hogy hányszor voltam sérült, azt szinte megszámolni sem lehet. Ha nagyon utánanéznék, talán összejönne. Ami a műtéteket illeti, a számuk 11 körül lehetett.

Megmondták egyébként valaha, miért vagy ennyire sérülékeny: genetika, egy rossz beavatkozás vagy a felkészítés hiányának eredménye?

- Ez pontosan soha, senki nem tudta megmondani. Az biztos, hogy a térdemnél közrejátszotta genetika is. Két éve, még a Haladás játékosaként voltam kint Münchenben, a válogatott masszőre, Fehér József segített kijutni. Ott két professzor is megnézett, pontosan azonban ők sem tudták megmondani, miért sérültem meg ilyen sűrűn, de minden bizonnyal genetikus ez a térdproblémám.

Volt egy "rejtélyesebb" sérülésed is, ami egy zuhanyzóban történt…

- Ez tényleg megtörtént. Pont a keresztszalag-műtétem utáni harmadik hónapban talán. Ilyenkor van a legkritikusabb állapotban a beépített szalag, ilyenkor kell rá a legjobban vigyázni. Egy edzésről mentem be az öltözőbe, nagyon vizes volt a zuhanyzó előtt a járókő. Beszélgettem, nem figyeltem oda és megcsúszott a lábam, én meg pont a műtött lábamon támaszkodtam meg. Volt utána egy kis szúrás, egy kis bevizesedés, aztán Fehérváron meg is kellett nézetnem. Szerencsére hosszú kihagyás ebből nem lett, „csak” húzódott a szalag, de benne volt a levegőben a doktor szerint, hogy esetleg újra meg kell műteni, mert annyira friss volt a rásérülés, hogy nem tudták először, megint szakadt-e a szalag. Egy héttel később derült csak ki, hogy megúsztam.

Az első komolyabb sérülésed után lehettél ott az U20-as vb-n, amit a magyar csapat bronzéremmel zárt.

- Nekem nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy ennek a részese lehettem, pláne úgy, hogy előtte egy évig szenvedtem a térdemmel. Nagyon nagy élmény volt, pláne úgy, hogy pályára is léphettem, a csoportmeccseken és a kieséses szakaszban is.

Mennyire tartod még a kapcsolatot az akkori maggal, akár Németh Krisztiánnal vagy Koman Vladimirral?

- Összetartó társaság volt, tartjuk a kapcsolatot, hiszen mondhatni kiskorunktól fogva együtt játszottunk sokan, majd az utánpótlás-válogatottakban ugyanígy. Krisztiánnal pedig nagyjából együtt nőttünk fel itt Győrben, játszottunk is együtt, mielőtt elment az MTK-hoz. De bárkivel is játszottunk együtt fiatalkorunkban, akár az ETO-ban, akár a válogatottban, a kapcsolat ugyanúgy él, a barátság megvan, ha kevesebbet is beszélünk vagy találkozunk.

Csak a sérüléseid miatt nem lettél aztán a nagyválogatottnak is tagja?

- Volt olyan két év azért, pont Csertői Aurél idején, amikor sérülésmentesen és végig is tudtam játszani a szezont, de akkor sem kaptam meghívót, nem tudom, miért. Mindig nagyon szerettem volna válogatott lenni, de nem vagyok csalódott amiatt, hogy nem sikerült. Ez van, van, akinek összejön, van, akinek nem. Emiatt nem haragszom senkire és magamra sem. A ligaválogatottig jutottam el végül Egervári Sándor idején.

"Én ilyen vagyok"

Sokan azt is emlegették, hogy voltak súlyproblémáid is.

- Volt ilyen gondom valóban, de amikor a sok sérülés miatt nem tudsz edzeni, mozogni, enni viszont kell, az egy idő után meglátszik. Én meg olyan típusú vagyok, akin különösen meglátszik a mozgáshiány, ráadásul nem voltam soha az a nagyon kidolgozott felsőtestű játékos, nem is nagyon preferáltam a konditermeket hozzáteszem. Én ilyen vagyok. Most már azért odafigyelek, edzek rendesen konditeremben is – erőt vettem magamon -, de játékoskoromban nem volt jellemző rám.

Mennyire voltál kívülálló az átlag focistákhoz képest egyébként? Köztudott volt, hogy a keményebb zenék után érdeklődtél, tetováltattál elég korán, ezzel pedig kilógtál a többiek közül.

- Lehet, hogy kívülálló voltam, de én soha nem foglalkoztam ezzel. "Rokker" vagyok, ez mindig is így volt, így is lesz, ezen nem is akarok változtatni, sem a stílusomon, sem a hozzáállásomon. Nyilván van, amikor hülyeséget gondolok valamiről, de belátom, ha nincs igazam, nem vagyok olyan makacs ember. De nem változtatok az öltözködésemen vagy a zenei ízlésemen, nem járok olyan helyekre, ahová nem szeretnék, csak azért, mert a többség mást csinál vagy hallgat. Cikizés azért emiatt nem volt, köszönhetően annak is, hogy volt előttem is 1-2 hasonló beállítottságú ember az öltözőben, például Stark Péter vagy Böőr Zoltán, akik tekintélyt harcoltak ki „nekünk”. Addigra, mire odakerültem, senkinek nem szúrta a szemét, hogy ilyen vagyok, de az sem érdekelt volna, ha lett volna.

Mit érzel akkor, amikor a „nézését meg a járását” szól a válogatott öltözőjében a „Mennyország Tourist” helyett?

- Akkor kikapcsolom a videót…vagy leveszem a hangot. Ha viszont élőben, mondjuk a mi öltözőnkben történik, akkor inkább átmegyek egy másik helyiségbe (nevet). Igen, volt erre példa Győrben is, mindig van egy dal, ami divatba jön, utána hetekig hallgatják, aztán eltűnik, de addig minden öltözőbe bekúszik ez. Nincs ezzel semmi baj, jókat vigyorgok ezen, aztán otthagyom az egészet…

Nincs semmi olyan akkor, amit másként csináltál volna?

- Nemrég a szüleimnél voltam, és az otthoni szobámban vannak kint a falon a mezek, a díjak, érmek. Látom, miket nyertünk meg a csapataimmal és úgy vagyok vele, hogy hiába kellett fiatalon abbahagynom a játékot, az, hogy ennyi idősen ennyit mindent elértem, ennyi mindent kaphattam…nem, nem csinálnék semmit másképpen. Én ilyen vagyok, és ha kapnék még egy esélyt, hogy újra játsszak, ugyanígy csinálnék mindent. Nekem tiszta a lelkiismeretem.

DUDÁS GÁBOR